A hónap mottója

"A gép nem a munkást szabadítja meg a munkától, hanem a munkáját a tartalomtól"

Karl Marx

2014. április 19., szombat

A hatékonyság ellenforradalma 1

„…túlságosan sok hasznos dolog előállítása túlságosan nagy létszámú haszontalan népességet termel ki”
Karl Marx [1]

Kommunizmus kommunisták nélkül – anarchia anarchisták nélkül
 
Ugye hülyén hangzik?
Azonban, ha azok sem vevők (befogadók) a kommunizmus és anarchia eszméire, akik érdekében ezek az eszmék megszülettek, születnek, és csiszolódnak, akkor mire jó ez az egész?
Hol vannak a közösségi eszmék befogadói, támogatói, lehetséges megvalósítói?
Léteznek-e egyáltalán olyan létszámban, amely lehetővé teszi a változást az óhajtott irányba?
Amióta önállóan gondolkodni képes ember vagyok, kommunistának, marxistának tartom magam – nem kérdés számomra, hogy mire jó az egész. Viszont a közösségi és/vagy uralom nélküli társadalom eszméinek filozófiai-társadalmi-személyes marginalizálódása [2] éppen abban a korban, amelyben minden addiginál szorítóbban és élesebben kellene jelentkeznie élő igénynek ezekre az eszmékre, olyan különös ellentmondás, mely számomra magyarázatra szorul. Sőt, mielőtt bárki a közösségi jövőről az álmodozás szintjétől mélyebben kezdene spekulálni, a marginalizálódás okait kellene feltárni, a tendencia megváltoztatásának módjairól elgondolkodni.

A munkásosztály a paradicsomba ment?

Hol vannak a közösségi eszmék befogadói, támogatói, lehetséges megvalósítói?
Hol van a proletariátus, aki felismervén a kapitalizmus és saját természetét, feltárván a kapitalizmus és benne saját osztálya ellentmondásait, gyengéit és erősségeit, (forradalmi módon vagy szerves fejlődés árán, ez jelen pillanatban szinte mindegy) humanizálni képes a társadalmat?
Hol van az öntudatos munkásosztály?
Esetleg nem is létezik, és a marxizmus mindenestül marhaság? [2]

Nos, ez utóbbit bizonyítás nélkül nehezemre esik elhinni – a bolsevizmus világméretű bukását hiába hazudják a „kommunista utópia bukásának” [3], a bolsevizmus története nem bizonyít semmi ilyesmit. Egészen mást bizonyít, nevezetesen, hogy kommunizmus nem lehetséges kommunisták nélkül – éppen ez a tárgya ennek a dolgozatnak. A differenciálegyenlet sem veszíti érvényét, ha a peremfeltételek változásával más eredményt ad. A peremfeltételek változtak és változnak – nem szabad hát csodálkozni, hogy rendre az ellenkezője következett és következik be annak, aminek pedig a tan szerint történnie kellene. A tan nem bukott meg, a differenciálegyenletek érvényesek. Mindössze az alapítók halála óta alkalmazói valahogy egyre inkább elfelejtettek tudomást venni a peremfeltételekben, a társadalomban bekövetkezett változásokról. A bolsevizmus győzelme és bukása nem tett jót a tannak: egyfajta szellemi tompaságot igézett és/vagy kényszerített legjobb gondolkodóira is, meddő irányokba terelte a gondolkodást a lényeg megragadása helyett [4]. Nem áll szándékomban itt elvégezni száz év munkáját, nyilván nem is lennék rá képes, így csupán az eredeti kérdéshez, annak szándékoltan nagyvonalú, vitaindító kifejtéséhez, a temérdek, figyelembe nem vett társadalmi változás egyikéhez, az öntudatos munkásosztály eltűnéséhez térek vissza.
A munkásosztály ugyanis nyilvánvalóan nem jutott a paradicsomba – ellenkezőleg, minden eddiginél sötétebb pokolra szállt. És – a metaforánál maradva – azért jutott a pokolba, mert elveszítette (Eladta? Ez tisztázandó kérdés!) a lelkét – öntudatát.

Osztály és öntudat

Marx tanaiban kulcselem, hogy a történelem során először, a kapitalizmusban, megszületett egy olyan osztály, melyet nemcsak a kapitalista termelési módban betöltött helye, ebből származó ereje és „szabadsága” [5] tesz alkalmassá a társadalom átalakítására, hanem az is, hogy képes feltárni a kapitalizmus valódi természetét, felismerni saját helyzetét és potenciálját, mint társadalomformáló erőt. Marx szerint ez az osztály a munkásosztály, az öntudatos munkásosztály. A várt (és bekövetkezett) társadalmi változásokhoz ennek az osztálynak léte szükséges feltétel. Szükséges, de nem elégséges. Az elégséges feltétel az öntudat, a változás és változtatás képessége, mely a proletariátust alkalmassá teszi szerepének betöltésére.
A Kommunista Kiáltvány megjelenésétől a második világháború végéig – úgy tűnik – a szükséges és elégséges feltételek együtt álltak, és a proletariátus betöltötte társadalomformáló erejét. Hogy mostanra a helyzet gyökeresen megváltozott, annak véleményem szerint az az oka, hogy mind a szükséges, mind az elégséges feltétel megszűnt. Nincs munkásosztály, de legfőképpen nincs öntudatos munkásosztály. Megkockáztatom, hogy ez az állítás nem csupán Magyarországra, a volt bolsevik blokk országaira, de a Glóbusz egészére érvényes. „Micsoda ostobaság!” gondolod, és abbahagyod az olvasást. „Hiszen mindenki dolgozik, sőt egyre többet dolgozik, hogy fenntarthassa és újratermelhesse önmagát.” Számszerűen ez az okfejtés nagyon is igaz a modern, nyugati társadalmakra [6], sajnos azonban a gondolatmenet egészében hibás: munka és munkavégzés közé a modern társadalomban nem szabad egyenlőséget tenni. Ma a „dolgozom” csak termodinamikai értelemben jelenti, hogy munkát végzek (az energiámat befektetem), a „dolgozás”, a modern munkavégzés nem jelent automatikusan értékteremtést. Sőt!
Érdemes elgondolkodni azon, hogyan volt képes a kapitalizmus megvívni csendes ellenforradalmát. Hogyan volt képes önmaga (a tőkés termelési rendszer) egyik alapelemének feladásával olyannyira megváltozni, hogy a proletariátus jelentette fenyegetés gyakorlatilag megszűnjön?

A hatékonyság diadala

Miközben a proletariátus vívta a maga forradalmait, és durva, halálos, sokszor orvosolhatatlan hibákkal, de megkísérelte a gyakorlatba átültetni Marx eszméit, ahol, és amíg tehette [7], a kapitalizmus is vívta a maga csendes, észrevétlen ellenforradalmát. Észrevétlenül, mert az eszközök, melyekkel ezt az ellenforradalmat harcolták, egyúttal a tőkés gondolkodás és érdekrendszer központi elemét is szolgálták, ti. a profitmaximalizálást.
Mindezen ellenforradalmi eszközök közül a leghatékonyabb, mert a legalattomosabb, a hatékonyság (termelékenység) növelése – valódi tömegpusztító fegyver. A hatékonyság ellen senki sem emel szót. Olyan, mint a kölyökkutya a reklámfilmben, aranyos, ártalmatlan és látszólag még hasznos is – könnyebbé teszi az életet, gazdagabbá a társadalmat, óvja a környezetet és az orrodat is tisztíccsa.
A tőkés termelés ma oly hatékony, hogy a világ ipari termelésének egészét a Föld lakosságának egytizede állítja elő, a mezőgazdasági termelését a másik tizede – vagy talán még alacsonyabbak a százalékok. Az bizonyos, hogy ezek az arányok helyileg [8] még rosszabbak (vagy jobbak – az értékítélet nézőpont kérdése). Az Egyesült Államokban 1869-ben a termelők (ipari és mezőgazdasági) és nem termelők (szolgáltatás és nem foglalkoztatottak) aránya 1:3, száz évvel később 1:4, 1995-ben már 1:6, 2010-ben 1:10 [9]. Pusztán a mennyiségi változás is mutatja a munkásosztály erejének hanyatlását egyszerűen relatív és abszolút létszámának megfogyatkozása által. Azt, hogy a proletár öntudatra milyen és mennyire súlyos csapást jelentett a teremlőerők ilyen átrendeződése, hogyan szűnt meg az elégséges feltétel is, meglátjuk a továbbiakban. A proletariátus számbeli meggyöngülésén túl a hatékonyság növelése lehetővé tette ugyanis a fogyasztói társadalom kialakulását és a tőkés termelés globalizációját is.

Termelés helyett szolgáltatás

Az amerikai (Egyesült Államok) típusú fogyasztói társadalom egyik fő jellemzője, hogy a nem termelő tevékenységet végző, de munkában lévők létszáma legalább négyszerese a termelőkének, az összes termelőmunkát pedig a lakosság tíz, vagy kevesebb, mint tíz százaléka végzi. Mindeközben a termelők munkaideje nem növekedett, sőt, az iparilag fejlett országokban (OECD) 1980 és 2006 között tíz százalékkal csökkent [10]. Ez azt jelenti, hogy a termelők szabadideje növekszik, szabadidejük kitöltése pedig a szolgáltatási szektor további növekedését generálja.
A szolgáltatási szektor túlnövekedése a foglalkoztatottság minden eddiginél magasabb szintjéhez vezet: vannak országok, ahol a lakosság hatvan százaléka munkavállaló. Szociológiailag fel lehet sorolni ennek pozitívumait, elsősorban a nők egyenjogúsodását, azonban már itt is azonnal jelentkezik a negatívum a társadalmi mikrokörnyezet, elsősorban a család erodálása révén. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a nők tömeges munkába állása újabb szolgáltatási igényt támaszt: a gyermekelhelyezés rendszereinek kiépülését.
Mi is a baj a szolgáltatással? Maga a név árulkodó, hiszen magában hordozza a „szolga”, „szolgaság” gyökereket. Az ember nem szolgaságra termett. Mások kiszolgálása csak keveseknek jelent örömet és semmiképpen nyújtja azt a fajta kielégülést, amit akár csak akkor érez az ember, ha sikeresen kifarag egy kapanyelet vagy egy használható fogpiszkálót. A fogyasztói társadalom az alkotás örömét rabolja el az emberektől, és ezzel egyúttal azt az öntudatot is, melyet az alkotás képessége ad.
Amit a szolgáltatóként végzett munka cserébe nyújt, az nem más, mint egyrészt a szolgalelkűség alattomos beépülése a tudatba [11], másrészt paradox módon ezzel egyidejűleg egyes szolgáltatási szektorokban (elsősorban az állami bürokrácia, pénzügyek és marketing) a fontosság és hatalom illúziója [12]. Nyilvánvaló, hogy sem a szolgalelkűség, sem a hatalom illúziójának fogságába esett emberektől nem várható el, hogy annak a társadalomnak a megváltoztatására törekedjenek, mely tökéletesen megfelel lelki igényeiknek. Továbbra is az öntudatos, termelő munkásság marad az egyetlen erő, mely képes lehet ezekre a változtatásokra. Már, ha létezik ilyen.
Nem utolsósorban, azzal, hogy a munkás a fogyasztói társadalom része lesz (legalábbis úgy tűnik, a proletariátus tömegei – Nyugaton mindenképpen – elfogadják a fogyasztói szemléletet, és élik a fogyasztói létet), osztályöntudatát önmaga adja fel. Az éhes proletár képe többé nem mozgósít [13] – a Nyugat proletariátusa nem éhezik, hanem fogyaszt. Lehet, hogy a munkásosztály mégis a paradicsomba ment?

Ha igen, a szolgák paradicsomába.

A szolgalelkűség legnagyobb veszélye pedig, hogy nem egyszerűen csak a szolgálatot közvetlenül végzők tudatába épül be, hanem az ilyen munkát végzők eltartottjaiba, sőt, a szolgálatot igénybe vevőkébe is, hiszen természetessé, elfogadottá válik a szolgálat léte. Ily módon a termelő munkát végző számára is elfogadhatóvá válik a szolgai működés, az automatikus munkavégzés, a termelés anélkül, hogy a termelő tudná, hogy valójában mit csinál.

Az alkotás öntudata megszűnik.

Először publikálva: 2011-07-12 Rednews

Jegyzetek:

2. A hivatalos filozófiai iskolák – legalábbis a világ ezen boldogtalanabbik felén – alig vesznek tudomást rólunk; tetszeleghetnek a marxista filozófusok a saját körökben elért eredményeikkel, nyugaton is legfeljebb, mint érdekes ízeltlábú fajra tekintenek a – félve írom le – baloldali gondolkodókra. A mai magyar társadalomban baloldalinak lenni egyenesen a hitványság és/vagy ostobaság szinonimája, az átlagember személyes szintjén pedig – hála az elmúlt száz év áldásos történelmének, politikájának és a jobboldal sikeres propagandamunkájának –, a kommunizmus és anarchia veszélyes, egyenesen ember- és civilizációellenes eszmék.
3. „A kommunista utópia megbukott.” Ennyi jólfésült hazugságot egyetlen állításba csak az az intellektus képes gyúrni, aki évszázadok félelmeit, szolgalelkűségét és gyűlöletét gyűjti magában a közösségi eszme ellenében. Az utópia szónak negatív tartalmat adni, a kommunizmust utópiának tételezni, a bolsevizmust kommunizmusnak nevezni, majd az előbbi törvényszerű [4] bukását (És erőszakos megbuktatását, ezt sohase feledjük, elvtársak!) az utóbbira ragasztani, igazi propagandabravúr. Ezt a bravúrt azért nagyban segítette, hogy a bolsevizmus még Dzsugasvili alatt és után is merte magát kommunizmusként meghatározni.
4. Lenin felismerése üdítő kivétel – lenne, ha népboldogító lelkesedésében végigvitte volna a gondolatot, és visszahelyezkedve a tan eredeti kereteibe, ráébred, hogy az a kapitalizmus, melyben él – és még inkább, amiben élünk – nem lánc, hanem háló. Egy csomópont felbomolhat ugyan, de az egészet csak egyszerre lehet felfejteni, elpusztítani vagy átkötni. A pillanatnyi győzelem lehetséges ugyan, de hamarosan a háló épen maradt egésze kerekedik fölül – a hálóból nincs menekvés. Iljics talán meg is oldotta a differenciálegyenletet az új peremfeltételekkel (imperializmus, ahogy valaha nevezték), de az eredmény valószínűleg nem nyerte el a tetszését, így hallgatott róla.
5. A marxi értelemben vett szabadság és megszabadítottság.
6. Az Egyesült Államokban a munkában lévők 70, 48, 30 és 20 % dolgozott a termelésben 1869-ben, 1957-ben, 1995-ben és 2010-ben. A termelő-szolgáltató arány tehát bő száz év alatt ellenkezőjére váltott, mára még jobban eltolódott. A szolgáltatásba minden olyan tevékenységet beleszámítok, mely nem jár valódi értékteremtéssel.
7. Ahol tehette, ott sem tehette sokáig, a bolsevizmus más okokból, de szintén nem tűrte az öntudatos proletárt.
8. Az európai vagy észak amerikai mezőgazdaság legendás hatékonysága miatt ezeken a területeken már 1990-ben a lakosság alig 2 %-a állította elő a mezőgazdasági javakat. 2010-ben az Egyesült Államokban 0,7 %.
9. Abszolút számokban egészen 1995-ig a munkásosztály létszáma nem fogyatkozott, sőt, nőtt is valamicskét az Egyesült Államokban – mindössze jelentősége csökkent drámaian.
10. Például Németország 20,6 %, Franciaország 16,2 %, Spanyolország 10,1 %, Egyesült Királyság 8,3 %, Dánia 3,0 %, Kanada 2,2 %, USA 1,0 %, Japán 14,3 %, Dél Korea 17,8 %, hozzátéve, hogy Dél Koreában még így is harminc százalékkal magasabb a ledolgozott órák száma, mint az OECD átlag – majd kétszerese a németnek.
11. A szimbólumok, metaforák és számmisztika mitológiai ködén túl gyakorlati jelentősége van annak, hogy Mózes negyven évig masíroztatta a népét a sivatagban, mielőtt megkíséreltek volna az Ígéret földjére lépni. Negyven év alatt ugyanis kihalt az a generáció, melynek tudatába a szolgaság-rabszolgaság beépült. Új, szabad országot és közösséget szolgalelkű emberek nem építhetnek föl.
12. Mindenki találkozott olyan emberekkel, akik erre az illúzióra építik az életüket. A fogyasztói társadalom propagandája, mely a sikert, elsősorban az anyagi (pénz) sikert, a legfőbb értékké tette, ezt az illúziót csak fokozza.
13. A legaljasabb módon visszaköszön azonban a magukat baloldalinak, munkáspártnak etc. hazudó pártok gyűlésein. Gondoljunk csak az Internacionálét éneklő Bajnaira!

Nincsenek megjegyzések: