A liberalizmus kék színe 2. árnyalat 2dik elvonás

Az előző részben azt próbáltam bizonyítani, hogy a létező liberálisok ideális embere még nem létezik, még nem tapossa lábával a Föld porát, nem lebeg lila ködbe burkolózva a talajszint fölött egy arasszal. Azt ugyan nem próbáltam bizonyítani, hogy még évszázadokig nem is fog, de úgy tűnik, ezt nem is kell – ha valóban a létező liberalizmus a történelem vége, akkor azért, ha nem, akkor azért.

Ezt persze te, mint létező liberális nem fogadod el, mert hiszen te már itt vagy, lebegsz lila ködeidbe burkolózva a talajszint fölött nem is egy, de két arasszal. Hogy milyen messze is vagy, te, a létező liberális, saját ábrándjaitól, azt pedig a legelső árnyalat mutatta meg, de azon csak megsértődtél.

Mindenesetre én, balfelőli bírálód, nem fogadlak el saját ideáid megtestesüléseként – az ideák elvégre ideák. Bocs.

A valóság és az ideák ilyen éles ellentmondása a kapitalizmusban, ebben a leginkább földhözragadt termelési módban, viszonylag új keletű, paradox módon éppen az ún. progresszió [1] eredménye, bár a gyökerei – természetesen – a felvilágosodásban keresendők. Mindenesetre a tőke nagy ellentmondásainak árnyékéban szinte észrevétlenül meghúzódik, és a kapitalizmus konzerválása, sőt ad absurdum kiterjesztése [2] szempontjából még előnyös is.

Nem is lehet másképpen: a kapitalizmus a rövid távú profitmaximalizálás alá rendel mindent, miért tenne másképpen az etikájával? Amikor a profitot a protestáns etika maximalizálta, a protestáns etika volt az úr, amikor a felvilágosodás, akkor a felvilágosodás, amikor a szélsőséges individualizmus és a szélsőséges egyenlősdi paradox elegye, akkor a létező liberális eszmény lett (vö. globalizált fogyasztói kapitalizmus).

A kapitalista országokban máris a társadalmi felépítmény egész alrendszerei épülnek a Homo eticus individualis ideájára és az ideát definiáló négy dogmára [4]. Ez nagyjából azt jelenti, hogy ideálod, az Erkölcsös egyedülálló ember számára kitalált és érvényes játékszabályokat próbálják betartatni olyan népességekkel, akik maximum a tízparancsolat erkölcsisége szerint hajlandók játszani (már ahol van tízparancsolat és nem a „szemet szemét” az úr), és akiknek általános tudatszintje alig haladja meg a késő vaskori emberekét (lásd később). Ebből csinos kis ügyek kerekednek, de halászni ugyebár úgyis a zavarosban a legkifizetődőbb – főleg, ha háló helyett dinamitot szeretünk használni. A tőke pedig hajlamos erre.

A fejlett ipari országokban a politikai rendszer, nevezetesen az ún. liberális demokrácia elvein működő képviseleti parlamentarizmus zavartalan működésének elvi alapja – feltétele – a választók és választott képviselők szabad akarata, tudatossága és belátó képessége. Ez az elvi alap azonban sohasem volt érvényben: a választók és választottak tudatossága és belátása katasztrofálisan alacsony, emiatt aztán a szabad akaratuk befolyásolásának mértéke is egészen elképesztő (vö. tömegtájékoztatás). Különösen igaz ez akkor, amikor a képviseleti demokrácia ráadásul pártalapon működik. A közösségi elv mellőzése és a tömegméretek miatt az atomizált [5] választók tulajdonképpen hiányos és manipulált információk (vö. pletyka) alapján döntenek, mivel pedig a manipuláció leginkább érzelmi alapon történik (vö. ún. pártok és karaktergyilkosságok), a választói döntések tulajdonképpen érzelmi döntések. A választó tulajdonképpen azzal sincs tisztában, hogy választásnak következményei lesznek, a következményeket a választás után könnyedén a választottjaira tolja [6 és 7]. Természetesen, ha a tulajdonképpeni politikai döntéseket nézzük, a választottak tudatossága sem mozog sokkal magasabb színvonalon. Legfeljebb jobban informáltak, mint a választóik. Mivel a modern választói rendszerekben a megválasztottság feltétele a pénz, a választottak többségének esetében szabad akaratról beszélni egyenesen nevetséges: akaratukat szponzoraik szabják meg. A közösségi elvek mellőzése miatt a választottak döntéseiket egyéni, maximum pártérdekeik szerint sokkal inkább a szponzorok, mint választóik javára hozzák. A politikai váltógazdaság cserélődési sebessége miatt a belátásuk nem terjed túl az újraválasztáshoz szükséges szavazatmaximálás érdekében hozott vagy elodázott döntések következményeinek belátásáig. A döntések elodázása ebben a rendszerben kedvezményezett a döntéshozatallal szemben (vö. Magyarország 2004 és 2010 között). Valódi felelősséget természetesen a választottak sem viselnek: az úgynevezett politikai felelősség csupán üres frázis, lévén az inadekvát viselkedés egyetlen „büntetése” az újra nem választódás [8]. A hibás döntések következményeit azután a következő megválasztott viseli, aki a felelősséget természetesen könnyedén tovább és/vagy visszaháríthatja, vékonyan elterítheti (vö. gyöngykavics aka sóder).

Mivel imént vázoltak szerint működő politikai rendszer egyben az ún. demokratikus törvényhozás alapja, a nyugati jogrendszer a huszadik század végére olyasféle idealisztikus elvek szerint kezdett működni, mintha ezeket a társadalmakat csupa tudatos és belátó lény népesítené be. A közösségi elvet nem tükröző jogrendszerből eltűnt a morális meggondolás, amely az áldozatoknak igazságot/elégtételt nyújt(hat)ana, sőt a jog etikai indoklásai visszájára fordultak, virtuálisan több (és erősebb) jogilleti meg az elkövetőt, mint az áldozatot. A bűnösség bebizonyításáig mindenképpen, de – sokszor úgy tűnik – még utána is. A büntetőjogi következmények tulajdonképpen a bűnös izolációjára korlátozódnak, a rendszer mind a jóvátételt, mind a bűnhődést, sőt, valójában a korrekciót is elutasítja. A csonka alapfeltételekből ez természetesen logikusan következik. Tehát: a tudatos (iii.) ) individuum, ha bűnt követ el, önmagában hordozza a bűnhődést, egyszerűen, mert belátja (iv.) ) bűnét, így nem szorul külső korrekcióra, mert tudatosan kijavítja magát. Mivel pedig felelősséget nem visel, így nem kötelezhető jóvátételre sem az áldozat, sem a társadalom felé [10]. Viszont megilleti mindaz a jog, ami a társadalom többi tagját, sőt, ez alapján a bűnös még arra sem kötelezhető, hogy izolációjának költségeit munkával megtermelje. A többi, nem bűnöző individuum, ha biztonságban akarja tudni magát, fizessen váltságdíjat!

Ez jogos, nem? De legalább belátható, ugye?

Ugyanezek az ellentmondások többé-kevésbé az egyéni és faji reprodukció felépítményének valamennyi szabályozó és szabályozott eleme – környezetfenntartás, újraelosztás, család (férfi/nő/gyermek), egészségügy, oktatás, szórakoztatás-tájékoztatás, etc. – között is fennállnak.

Az újraelosztás liberális kapitalista [11] módja, amikor az állam a megszerzett pénzből vesz vissza: adóztat. Néha egészen szélsőségesen (vö. francia adórendszer [12] vagy magyar fogyasztási adó). Az adózás létező liberális formája természetesen a Homo eticus individualis ideájára alapul, a liberális állam polgára belátja, hogy a társadalom fenntartása pénzbe kerül, ezért örömest fizet az állampolgári örömökért. Jellemzően az Egyesült Államokban is, ahol az adók nevetségesen alacsonyak és a nagyobb felüket (state tax) biztosan ésszerűen használják föl, nemzeti sport az adóelkerülés/optimalizálás, offshorozás. Az Európai offshore paradicsomokról, és Magyarország kétes dicsőségéről (vö. offshorozásban verhetetlen nemzet) kár is szót vesztegetni. Az újraelosztás szintjén a közösségi elv hiánya természetesen belső ellentmondásokhoz vezet. A létező liberális egyszerre szélsőségesen újraelosztó (vö. francia adórendszer [12]), és szélsőségesen antiszolidáris (vö. öngondoskodás [13]). Az eszmei logikai ellentmondások leginkább az amerikai rendszerben kerülnek elő, ahol a konzervatívok (libertáriusok) szélsőségesen újraelosztás ellenesek (vö. töpörödött állam) a liberálisok az újraelosztók (vö. etatizmus) [14].

Nem térnék itt ki bővebben arra a pusztításra, amit a Homo eticus individualis ideája a legkisebb közösségben, a családban vagy még szűkebben a nő-férfi kapcsolatokban kifejtett – elég, ha körülnézel [15]. Mindenesetre manapság az egymás mellé sodródott individuumok legkevésbé felelősséget éreznek egymás iránt. Az utódok iránt érzett felelősségről nem is beszélve.

Ezek után a megismételhetetlenül tudatos és belátó létező liberális ideál felelőtlensége tökéletesen érthetővé válik, ha a környezetfenntartás kérdései kerülnek szóba. Nyilván, ha az utódok nem számítanak, ki nem szarja le, mit örökölnek tőlünk kis szarosok? Az ő problémájuk. Azonban itt is annyi ellentmondás merül fel, hogy a következő árnyalatban kerítek sort a bővebb kifejtésre.

A járványokat kivéve az egészség mindig is személyes ügy volt, így azt gondolná az ember, hogy a létező liberális ideák nem osztanak-nem szoroznak, legalábbis nem rontanak a helyzeten. Pedig rontanak. Itt van mindjárt a járványügy: Jenner óta az emberiség tudatosan vakcinál, és ennek eredményeképpen olyan rémséges járványok, mint a fekete himlő, gyakorlatilag eltűntek az emberiség életéből [18]. Mára eltűnt volna a mumpsz is, ha nincs pár derék liberális jóember, akik kitalálták azt az azóta többszörösen cáfolt rémhírt, hogy a mumpsz vakcina autizmust okoz a gyermekekben. Mindegy, kreáltak helyette újakat! Egyébként is senki sem kötelezhető a vakcinálásra – mi lenne különben a szent szabadsággal? Kit érdekel az a sok hülye, aki azért kapja el – mondjuk – a TBC-t, mert jópofa létező liberális szomszédja nem hajlandó alávetni magát a védőoltásnak, vagy a liberális emberjogvédelem nem engedi, hogy a potenciális hordozókat kényszervakcinálják. Ugyanilyen aggasztó a szolidáris alapon működő egészségbiztosítási rendszerek eróziója vagy hiánya a liberális kapitalizmusban, más szóval az egészségügy piaci alapokra helyeződése – már megint a fránya öngondoskodás [19]. Ez durván azt jelenti, hogy rendszer többé nem az egészségben (gyógyulás), hanem a betegségben – lehetőleg krónikus betegségekben – [20] érdekelt.

Az oktatás liberalizálása szorosan összefügg a tőke azon törekvésével, hogy könnyen kezelhető munkaerőhöz és végtelenül könnyen manipulálható fogyasztóhoz jusson. Azokban az országokban, ahol a termelés már megszűnőben van (fogyasztói társadalmak), az évről-évre elvégzett eredményességi vizsgálatok az oktatás outputjának iszonyatos zuhanását mutatják. Ennek egyszerűen ez az oka:

Hogy értsd: az egyedi, szabad akarattal rendelkező, tudatos és belátó lények számára sem a nevelés, sem az oktatás nem értelmezhető. Abban a rendszerben, mely a diákot, szülőt és tanárt egyenlőnek mond ki, a közösségi elv elvetésével és a felelősség megszüntetésével minden lehetőség elvész a tudás és a társadalmi szabályok reprodukálására.

A szórakoztatás-tájékoztatás létező liberális modelljének kritikai elemzése külön posztot ér, az azonban könnyen belátható, hogy a szórakoztatóipar [21] és tömegtájékoztatás szoros összefüggésben állnak a fogyasztói társadalom kiteljesedésével, globalizációjával. Mindenki előtt ismert produktumai nem szolgálnak mást, mint a munkátlan (munka nélküli) alacsony szintű tömegfogyasztásra kényszerített tömegek lekötését és manipulációját – mosolygó összhangban a tönkresilányított oktatás eredményével.

Még zavarosabbá az teszi a képet, hogy a nyugati kultúrákban a huszadik század végére a létező liberalizmus politikailag menthetetlenül és szinte szétválaszthatatlanul összenőtt az áruló [22] szociáldemokráciával, így a fő dogma, a szabadság mellé – hogy rendszert még egy önellentmondás terhelje! – egyenrangúan beemelték az egyenlőség eszméjét is, ráadásul nem egyszerűen a törvény előtti egyenlőség formájában, hanem általános értelemben. A létező liberális egyszerre vallja, hogy minden ember egyéniség, és minden ember (biológiailag, szellemileg, akárhogy [23]) – egészen szélsőségesen [26] – egyenlő. Ennek a súlyosan ellentmondásos összenövésnek következményeivel később számolunk, mert egészen új, bizarr árnyalatokat ad a kék színnek.

Folyt köv.

Jegyzetek:

[1] A legnagyobb és leghazugabb mítosza a létező liberalizmusnak (vö. Mussolini és Hitler amerikai sajtója a harmincas évek elején).

[2] Totális állam, totális termelés, totális fogyasztás, totális kapitalizmus [3].

[3] Stross Accelerandójának legjobb eleme: a totális tőkés MI-k bedolgozzák a Naprendszert.

[4] A létező liberális etikában minden ember i.) egyedi, megismételhetetlen, ii.) szabad akarattal rendelkező, iii.) tudatos lény, aki iv.) teljes mértékben képes belátni döntései következményeit.

[5] A titkos szavazás a kollektív döntéshozók védelmén és manipulációjuk minimalizálásán kívül természetesen hordoz egy megkerülhetetlen hátrányt is: a döntés felelősségét eltávolítja az egyén fölül, és teljesen szétkeni a választók egészére (vö. dzsihád). A titkosan szavazó demokrata a tökéletes felelőtlenség állapotával él oda és vissza [6].

[6] A választói felelőtlenséget tovább fokozza, hogy a döntési jog átruházása a választottakra egyben a konkrét döntésekért vállalt felelősség átruházását is jelenti.

[7] „A legjobb érv a demokrácia ellenében öt perc beszélgetés egy átlagos választóval” Winston Churchill

[8] Természetesen a szponzorok csalódása valódi büntetést vonhat maga után, de a politikai korrupció – bár inherens része [9] – nem elvi alapja a liberális demokráciának.

[9] A korrupció és perverzitás, mindkettő a konkrét és a tágabb – megrontott, illetve kifacsart – értelemben, Mohács óta országunk elválaszthatatlan jellemzője. Országimázsunk alapja.

[10] Van Scorsese-nek és di Capriónak ez a filmje. És amit a valódi elkövetők áldozatai gondolnak.

[11] Az államkapitalista módit sokan megtapasztaltuk: az állam egyszerűen oda se adta a pénzünket, a munkaerőnk árát. A bolsik tudták, hogy a Homo eticus socialisticus nem létezik, és az a biztos pénz, ami meg sem fordul az emberek (a zemberek, na!) kezében.

[12] A többi európai országgal ellentétben Franciaországban erős maradt a szakszervezeti mozgalom, amely így képes harcolni a jóléti állam már elért vívmányai, tehát az erős újraelosztás érdekében. A csapdába esett „szocdem” [22] Hollande kormány így 75%-os adót vet ki a leggazdagabb franciákra, hogy forrásokhoz jusson. A dolog mulatságos vonulata, hogy emiatt lett a francia színészikon, Gérard Depardieu derék orosz állampolgár.

[13] Nemcsak Magyarországon került előtérbe a szolidaritáson alapuló nyugdíj és egészségrendszerek finanszírozhatatlansága kapcsán az ún. öngondoskodás (vö. „kétszer ad, ki gyorsan ad”) elve. Minden politikai hazugsággal ellentétben azonban a nyugdíj és egészségkasszák kiüresedésének nem demográfiai okai vannak, ugyanis az azokba bekerülő pénzt a befizetők munkával fedezték, sőt a befizetés régi paritáson, értékesebb nemzeti valutákban történt (vö. például a dollár és a font értékvesztése.)

 és

A fedezethiány oka, hogy a pénzt egyszerűen ellopták és/vagy eltőzsdézték.

[14] Természetesen az Egyesült Államokban a szolidaritás (újraelosztás) rendszerei európai mércével mérve nem is léteznek. A konzervatívok így gyakorlatilag a semmitől való legkisebb eltávolodást is szocializmusnak minősítik, pedig a liberálisoknak valójában eszük ágában sincsen feladni a liberális kapitalista modell legkisebb elemét sem, sőt bulldózerrel bontanak el minden szabályozást, amit a konzervatívok esetleg meghagynak.

[15] A létező liberális ilyenkor ultima rációként az a pusztítást szokta felhozni, amit a kereszténység [16] az emberiség szexuális szabadsága/egészsége – végeredményben az egészséges család – ellenében tett. Csakhogy még a beteg család is család, ellentétben a létező liberalizmus nem-család modelljével. Lehet, hogy a nyugati ember visszakapta szexuális szabadságát [17], csak éppen az individualizmus előtérbe tolásával a szükséges érzelmi alapokat veszítette el. El van ez kúrva szó szerint és rendesen.

[16] Hogy mindig a kereszténység a hunyó, amikor minden egyistenhit ugyanazt az ámokfutó mészárlást végzi a természetes emberi hajlamok között, az a létező liberalizmus legbájosabb csúsztatásai közé tartozik. Bizonyára sok-sok milliónyi jó oka van a keresztényellenességnek a nyugati ember gyarmatosítás miatt érzett lelkifurdalásán kívül is.

[17] Történetesen ez is hazugság: csak szabadosságot kapott, látszik is, hogy nem tud mit kezdeni vele. Plusz újabb szélsőséges eltérítést a természetes állapotoktól, ezúttal a szélsőséges heteroszexualitás helyett a szélsőséges homoszexualitást választhatjuk. Pedig az ember, jóravaló főemlősként, biszexuális. Mint tudjuk. Kérdezd csak meg őt!

[18] Az mondják, ha minden embert rá lehetne venni, hogy egy hétig arcmaszkot hordjon, az influenza megszűnne.

[19] Alsó Meránia a módszerváltozás után a német finanszírozási rendszer valamiféle mutánsát valósította meg. A németek már a bevezetése előtt szóltak, hogy náluk sem működik jól, pazarló, nem hatékony, kontraszelektál, etc. Nekünk mégis ez kellett! Majd mi megmutatjuk a tokosnak, hogy mi működtetjük azt is, amit ő nem tud. Vagy valakik jól meggazdagodtak ezen – is.

[20] Ahol létezik társadalombiztosítás, a pénz nagy részét olyan gyógyszerek támogatása viszi el, melyeket krónikus civilizációs betegségek kezelésre használnak. Kezelésére, nem gyógyítására, hogy a gyógyszergyárak, így az egészségipar [21] profitja hosszú távon biztosítva legyen. Az egyik legaljasabb történet a koleszterincsökkentésé. Mostanában lassan cáfolódni látszó kutatások alapján évtizedekkel ezelőtt azt állították, hogy a magas koleszterinszint a felelős a szívinfarktusért. Nosza, elő sztatinokkal, amelyek valóban csökkentik a koleszterin szintjét, viszont rengeteg kellemetlen, sőt veszélyesmellékhatásuk van. Nem baj! A laborprotokollokon követhető, hogy a koleszterin veszélyes határértékét ennek ellenére néhány évente leszállították, hogy a pácienseket minél alacsonyabb szinten állíthassák rá a jó doktorok a sztatinokra. Ad Maiorem Pharmacologiae Profitam.

[21] Bármely olyan tevékenységnél (élelmiszer, egészség, szórakoztatás, bank, etc.), amelynek azelőtt önálló főnevéhez hozzácsapódott az „ipar” (élelmiszeripar, egészségipar, szórakoztatóipar, bankipar, etc.), eredményéhez pedig a „termék” szó társult, iszonyatos minőségromlás, szélhámoskodás, hamísítás jelent meg.

[22] A szociáldemokrácia árulását Marx és Engels előre látta (vö. A Gothai Program Kritikája), és annak rendje és módja szerint be is következett. Árulás alatt a közösségi eszme megvalósításáról való lemondás (vö. manyána illetve szejcsasz), illetve a kapitalista politikai rendszerbe való betagozódás értendő. Mindkettő mindenütt végbement a tőkés társadalmakban. Mi sem mutatja ezt jobban, hogy uralomra jutásuk esetén a szocdem vagy szocdem gyökerű pártok általában vadabb kapitalista programokat hajtanak végre, mint konzervatív vagy klasszikus liberális ellenpártjaik.

[23] A létező liberális, derék kapitalizmus apologétaként óvatos duhaj. Valójában ez az ő egyenlőségük sohasem volt definiálva [24], az emberek, mint tudjuk egyenlők és kész!

[24] Semmi sincs definiálva. A semmi sem. Így mindent lehet, akár semmit is (vö. nihil [25]). Ebben áll a nagy titok, a „szabadság”. Definíció nélkül nincs szabály, szabály nélkül mindent szabad. Definíciók híján a felelősség is behatárolhatatlan, elkenhető, így a számonkérés kvázi lehetetlen.

[25] Dosztojevszkij: Ördögök.

[26] A létező liberalizmus úgy tesz, mintha sohasem is léteztek volna, mintha az ember nem biológia lény lenne. A létező liberalizmus számtalan önelellentmondása közül az egyik, hogy a létező liberális, aki elfogadja és üdvözli Darwin evolúcióját (mint vallás vagy egyházellenes furkósbotot), annak következményeit már nem akarja. Olyannyira nem, hogy szinte az általa annyira megvetett és lenézett vallásig ténfereg vissza, és hittételszerűen vallja az ember valamiféle absztrakt létét (vö. szélsőséges feminizmus, [27]), a másféle nagybetűs Embert, az Egyént. Aki mást mond, a legenyhébb esetben is szükségszerűen minimum maradinak kiáltatik ki (vö. tolerancia).

[28] A genderizmus egyszerűen eltagadja a nemek közötti biológiai különbségeket, és férfi illetve nő létezését a kultúra következményének nyilvánítja. Azon kívül, hogy ez mekkora szemenszedett hülyeség, a közösségre – tágabban az emberiségre – irányuló fenyegetése szinte kifejezhetetlen, hiszen az emberi faj ezidáig egyetlen ismert fennmaradási módjának, a férfi-nő kapcsolatnak aláásását célozza. Vegyük észre, hogy a férfi-nő kapcsolat az utolsó, a létező liberalizmus által mostanáig még többé-kevésbé érintetlenül hagyott közösségi kötelék.

A szélsőséges feministák (szerencsésen a világ egészére kiterjedő) elvakultságára kiváló példa ez a történet.

Lorde – bűbájos és tehetséges tizenhatéves lányka megírta és elénekelte ezt a dalt:

Mire a bőszfenista blogon megjelent az írás, miszerint a dalszöveg rasszista… Te ezt érted?

Ja, a végén ott a dalszöveg, döntsd el magad!