A hatékonyság ellenforradalma 2

„…túlságosan sok hasznos dolog előállítása túlságosan nagy létszámú haszontalan népességet termel ki”

Karl Marx [1]

Fejlett tudomány, még fejlettebb tudatlanság

A fogyasztói társadalom maihoz hasonló torz foglakoztatási aránya nem jöhetett volna létre a munka termelékenységének (a hatékonyságnak) az addigi történelemben páratlan fokozása nélkül. A termelőeszközök, majd a munkaszervezés forradalmi átalakulása után a huszadik századra bekövetkezett az, amit a marxizmus klasszikusai száz évvel azelőtt megjósoltak: a tudomány önmagában termelőerővé vált [2]. Olyannyira, hogy a technológia fejlődés önmaga jelöli ki saját irányait. Többé nem a társadalom igénye formálja a technológia fejlődést, hanem fordítva, a technológia kényszeríti rá magát és eredményeit a társadalomra [3].
A termelés hatékonyságának munkaszervezés által történő növelése (szabványosítás, szerelőszalag etc.) a technológiai fejlődés fölötti ellenőrzés elvesztésével együtt azt az ellentmondásos helyzetet eredményezi, hogy a termelő munkát végzők sem képesek többé átlátni a termelési folyamatot. A modern ipari termékek többsége a megkívánt mennyiségben nem állítható elő nagyipari, tömegtermelésre alkalmas technológiák nélkül, ezekben a munkafolyamatokban pedig az ember szerepe egyre inkább csupán a folyamatok kiszolgálójának szerepére értékelődik le.
A munkás nem tudja többé, hogyan működik a termék, amelyet gyárt és a gép, mellyel előállítja azt. Többnyire azt sem tudja, az alkatrész, melyet beépít, hogyan működik, és/vagy hogyan lehet előállítani. A részegységek előállítói sem ismerik a részek működési elveit – ez a nemtudás lebontható egészen az alapokig, sőt, mivel az egyre inkább eluralkodó információtechnológiai alkatrészeknek már a tervezését is gépek végzik, szubmikroszkópikus részeik előállítását gépek valósítják meg, a javak egyre nagyobb szeletéről az emberi tudás csak feltételezhető [4]. Hozzáteszem, hogy az egyre romló színvonalú oktatási rendszerek [5], kizárólag a fogyasztói magatartás rögzítésére és újratermelésre irányuló szellemi környezet, az alacsony színvonalú és rendezetlen információtenger, mely tudás és szórakozás álcájában (helyett) a lakosságra zúdul, csak a nemtudást, a dezinformációt és a zavart fokozza.
Az ember szerepe egyre többször tulajdonképpen csupán a szalag mellett szerelést végző bonyolult és drágán üzemeltethető (ezért lecserélendő, kiszolgáltatott) biomechanikus robot szerepére korlátozódik. Az IT példa azt is illusztrálja, hogy még a fehérgalléros alkotómunka is valamiféle kiszolgáló rutinná silányodhat.
Nem hiszem, hogy bizonygatni kellene, hogy a munkás öntudatnak milyen csekély lehetősége van ilyen körülmények között a kibontakozásra, sőt, az effajta öntudat a tömegtermelés szempontjából kifejezetten káros – szolgákra van szükség a gépsorok mellett, nem alkotókra. Így az sem szorulhat külön bizonyításra, hogy a fogyasztói szemlélet és a technologizált hatékonyságnövelés szimbiotikus viszonyban léteznek, és egymást erősítve gyengítik létszámban és öntudatban a munkásosztályt.
A hatékonyság technológiai forradalmairól közgazdász generációk [6] szólnak elismerően, követendő példaként és megoldásként állítva e változásokat a viszonylag és abszolút értelemben elmaradott térségek elé [7]. Azt mindannyian elfelejtik megemlíteni, hogy a hatékonyság ára a fogyasztói társadalom, a fogyasztó szemlélet automatikus kialakulása. Ez a szemlélet (világnézet?) pedig pusztítóbb minden explicit ideológiánál, mely az emberi történelemben mindezidáig a társadalmakat és egyéneket mérgezte.

A jövő felélése

A fogyasztói társadalom ugyanis egyenértékű a jövő felélésével, mivel minden mértéken túli pazarlást jelent minden anyagi és emberi forrás tekintetében.
Az erőforrások/alapanyagok véges volta miatt az egyre növekvő tömegtermelés már a mennyiségi szempontok szerint is eleve egyre silányabb termék gyártásához vezet. Mindemellett, a józan észnek – ha a rövidlátó profitmaximalizálást, és a fenntartható fejlődés (növekedés) mítoszát nem soroljuk ebbe a kategóriába – tökéletesen ellentmond, hogy egy hűtőgép, porszívó vagy autó élettartama töredéke legyen a harminc évvel ezelőtt előállított gépeknek, holott az anyagtudományok, az új szerkezeti és vezérlési elvek minden eddiginél hosszabb élettartamot tennének lehetővé eszközeink számára – ahogyan a nem tömeges fogyasztásra szánt repülőgépek esetében így is van. A tervezési munka jelentős részét azok az erőfeszítések teszik ki, hogy a termék a garancia időn belül működőképes maradjon, azon túl minél gyorsabban használhatatlanná váljon. A javak erkölcsi avulása a fogyasztói szemléleten keresztül befolyásoló divat révén szintén esztelen módon, mesterségesen felgyorsult.
Mindenféle indokolatlanul felgyorsult avulás végeredményben minőségromlás – selejt, gagyi, bóvli termelése. Az alacsony élettartamú termékek gyártása így az előállítójuk (termelő/tervező) számára öntudatromboló: az értéktelen holmi előállítójának értéktelenségét sugallja.
A fogyasztói társadalomban – paradox módon [8] – felerősödött környezettudatosság a környezettudatos fogyasztóban a teremékek előállítóit egyre negatívabb színben tünteti fel. Ehhez adódik, hogy a jövő generációk örökségének felélése nemcsak a munkásosztályban kelti egy másféle kilátástalanság és feleslegesség érzetét. Ez a kettős megvetettség a proletár öntudat újabb törését okozza.
Mindezeken túl a nem ázsiai proletariátusnak [9] el kell viselni azokat a fizikai és lélektani kihívásokat, melyeket a tőkés termelés globalizációja állít elébük.

Globális termelés – nem egészen globális fogyasztás

A közlekedés–szállítás hatékonyságának jelenlegi szintre növelése, így a szállítás költségeinek csökkenése és sebességének növelése nem automatikusan vezetett a globális termelés eluralkodásához. Kellett hozzá az a sajátos történelmi út, melyet Ázsia járt be, és melynek eredményeit és hatásait a következő szakaszban vázolom föl, kellett hozzá továbbá a fogyasztói társadalom, a fogyasztói társadalmat jellemző javak, és az ezek előállítására szolgáló termelési módszerek kialakulása is.
A hatékonyság növekedése nem csupán a termelésben, de a megtermelt javak minőségében is jelentkezett. Tárgyaink kisebbek, könnyebbek, egyszerűbbek lettek önmagukban is, nem csupán a felhasznált anyagok mennyiségi és minőségi silányulásnak vagy egyszerűen az anyagtakarékosságnak következtében. Az elektronizálás feleslegessé tette a bonyolult és nehéz mechanikus vezérlőszerkezeteket, műanyagok váltották ki a fémeket. A szabványosítás lehetővé teszi, hogy a világon bárhol előállított alkatrészek a világon bárhol ugyanazt az összeszerelt terméket adják ki. A javak és alkatrészeik tehát könnyen szállíthatóbbá, korlátlanul mobilizálhatóvá váltak.
Ugyanez áll magára a termelésre is. A szabványosítás, az építőszekrény-elv, a szerelőszalag, maguknak a termelőgépeknek egyszerűbbé, könnyebbé válása a tőke eddig ismeretlen mobilitását teszi lehetővé. És a tőke él is vele – oda és vissza. Ahol tudja, kiküszöböli a profittermelés legkockázatosabb és legköltségesebb elemét, az élő munkaerőt. Ha a munkásosztály túlságosan sokat követel munkájáért cserébe, megpróbálja géppel helyettesíteni vagy egyszerűen elvonul oda, ahol a követelés halkabb, vagy egyáltalán nem is létezik.
A harmadik millenniumra ez a tőke számára mesés hely egyértelműen Ázsia lett, szinte mérhetetlen munkaerejével, tradicionalizmusával, tekintélyelvűségével és/vagy a végletes kizsákmányolásra alkalmas társadalmi berendezkedéseivel (ázsiai típusú bolsevizmusok, kasztrendszer). Még mielőtt a tőke felfedezte volna ez utóbbiakban rejlő lehetőségeket, már pofátlanul kihasználta az ázsiai emberek mentalitását a nem diktatórikus távol-keleti országokban: 1980-ban az évi ledolgozott órák száma Dél Koreában 2800, Japánban 2100, az Egyesült Államokban 1820, Németországban 1700 volt (míg 2006-ban rendre 2300, 1800, 1800 és 1350).
Amikor pedig Kína modernizációs igénye, rabszolgamunka kapacitása és a tőke profitmaximalizáló buzgalma találkozott a hatékony és olcsó szállítás lehetőségével, létrejött a globalizált kapitalizmus legfurcsább és legveszélyesebb torzszülöttje, a kínai államkapitalizmus. [10, 11]

Ázsia – hatékony rabszolgatartás

Ázsiában, elsősorban a kínai típusú bolsevik ideológia mögé bújtatott államkapitalizmus megvalósította a hatékony rabszolgamunkát, mely egészen a legutóbbi időkig értelmezhetetlen kifejezésnek számított. Ehhez természetesen a technológia hatékonyság olyan magas foka szükséges, melyben az ember szinte felesleges is a termelésben.
Ez a tulajdonképpeni rabszolga munkaerő [12] az, mellyel a nyugati munkásosztály, legyen bármilyen fejlett is (sőt éppen fejlettsége – betagozódása a fogyasztói létezésbe – miatt), sohasem lesz képes felvenni a versenyt. Sohasem lesz olyan olcsó, olyan engedelmes, mint a rabszolga. Egész életében Damoklész kardjaként lebeg a feje fölött, hogy a termelést a tőketulajdonos bármikor áttelepítheti az olcsóbb munkaerő hazájába. Az, aki büszke volt saját keze munkájára, egyszerre csak Ázsiában gyártott alkatrészek félautomata összeszerelőjévé válik. Kitanult szakmája, megszerzett szakértelme bármikor feleslegessé válhat, és titkon tudja, hiába tanul új szakmát, szerez új szakértelmet, az új ismeret is bármikor meddő tudássá válhat [13].
Hiába alakít szakszervezet, hiába sztrájkol, ha a gyár maga szűnik meg a feje fölül, és nem talál másikat, ahol dolgozzon, és szervezkedjen.
A Tőke csalt, és megnyerte a partit a dugi ásszal, Ázsiával. Úgy tűnik, mindent visz. A hatékony kínai rabszolgamunka megadja a kegyelemdöfést a proletár öntudatnak. Ha élni akarsz, legalább a munka illúzióján és nem puszta segélyen akarsz élni, felejtsd el az öntudatod, felejtsd el, hogy képes vagy alkotó, értékteremtő munkára! A szolgáltató szektor nyitva áll előtted! Ameddig nyitva áll.
Válj engedelmes szolgálóvá/fogyasztóvá, tengődj boldog tudatlanságban és haszontalanságban!

Globális haszontalanság

A haszontalanság érzését csak fokozza, hogy az ember a termelési folyamatban tökéletesen felcserélhetővé vált, a legtöbb munka nem érdemel különösebb szakértelmet. Aki pedig fel- és lecserélhető, az tulajdonképpen haszontalan. A haszontalanság érzése lassan globálissá válik, viszont „hála” a fogyasztói társadalom minden határon túl butító szellemének és a Tőke hatékony, tudományos alapú propagandagépezetének [14], a dolgozók egyre kevésbé képesek felismerni saját haszontalanságukat és haszontalanságuk kiváltó okait. A fogyasztói társadalom szolgáló/fogyasztó tömegei nem képezetnek egységes osztályt/osztályokat, szinte megszámlálhatatlanul sok réteg és egyéni érdek mentén bomlik fel bármiféle egység, a szolidaritás eszméje világméretekben elolvad. Hogy is lehetnénk szolidárisak a marék rizsen rabszolgamunkát végző kínai vagy indiai gyerekmunkással, amikor tudjuk, hogy a munkánk elvesztését neki köszönhetjük? Pedig a szerencsétlen mit sem tud arról, hogy öntudatunk és munkáslétünk utolsó szikráit rabolják el tőlünk az ő marék rizsének árán. Neki nincs, nem is lehet proletár öntudta, ő a túlélésért küzd, és az egyetlen módja a túlélésének, ha elfogadja a rabszolgamunkát. Neki sohasem volt meg az illúziója, hogy hasznos munkát végez, a munkás létbe eleve úgy lépett, hogy gagyit termel, vagy olyasmit, melynek használatáról még álmodni sem képes, mert azt sem tudja, mire való, vagy mert egésznek sohasem látta, egyre csak alkatrészeket állítva elő.
Tulajdonképpen a nyugati proletariátusnak éppúgy sincs semmi esélye az öntudatra ébredésre, mint ázsiai kollégáinak, hiszen a küzdelem már akkor eldőlt, amikor elfogadta a Tőke játékszabályait. Nem hiszem, hogy ne tudtuk volna, hogy a Tőke csalni fog. Talán, valami hamis nosztalgia [15] folytán reménykedtünk abban, hogy nem fog. Ez azonban ugyanolyan illúzió, mint a kapitalizmusról szőtt egyéb ábrándképek: a jó kapitalista, becsületes kereskedő, a tisztességes bankár…

Folyt. köv.

Először publikálva: 2011-07-12 Rednews

Jegyzetek:

1. Karl Marx Szükséglet, termelés és munkamegosztás, in Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből,

2. Csak a történeti hűség és a tisztelet jeléül használom ezt a kifejezést. A tudomány ma sem termelőerő – a technológia az. Olyannyira nem a tudomány a termelőerő, hogy a technológiai fejlődés igényei ma erősebben határozzák meg az alapkutatás irányait (a „tudományt”), mint az alapkutatás a technológiát. Ugyanolyan tragikus következményei vannak és lesznek ennek a torzulásnak, mint az öntudatos munkásosztály feloldódásának a fogyasztói társadalomban, de ez már egy másik vitairat tárgyát képezné.

3. Természetesen végső soron a profitéhség, a technológia újításokban rejlő extraprofit ígérete rángatja láthatatlan drótokon a technológiai fejlődést. De ha jobban megnézzük a legutóbbi húsz-huszonöt év technológiai fejlődését, meglepve láthatjuk, hogy igen sokszor olyan dolgok állnak elő a tudomány és technológia boszorkánykonyháiból, melyeknek valódi használatáról a befektetőknek sincs dunsztja sem, egyszerűen csak bedobják a társadalmi közhasználatba, hátha sikerül valami hasznos, így jövedelmező alkalmazást találni neki. Tipikusan ilyen szinte mindaz, amivel az utóbbi tizenöt évben az információtechnológia előállt.

4. Vagyis elméletileg az ember számára is megérthető a nagy alkatrész sűrűségű mikroprocesszor működése, a gyakorlatban azonban évekbe telne ezeknek az áramköröknek a puszta áttekintése is – kapcsolások milliárdjairól lévén szó.

5. Megdöbbentő volt, hogy néhány éve az egyik kereskedelmi csatornán futó ún. szellemi vetélkedőn a tízmilliós nagyságrendű nyereményeket olyan kérdésekre adott válaszokkal lehetett megnyerni, amelyeket bárki, aki a második világháború előtt érettségizett, azonnal megadott volna. Ugyanebben az ún. szellemi vetélkedőben műveltnek mondható versenyzők buktak el, nonszensz, csak a zsugorított látókörű médiafogyasztók által megválaszolható kérdéseken.

6. Világnézetüktől függetlenül.

7. Például Rimler Judit Két forradalom előtt? Közgazdasági Szemle, XLIII. évf., 1996. március (231-250. o.).

8. Nyilvánvalóan rövid távú politikai/hatalmi érdekek mentén. A zöld politika kifejezés szerintem oximoron.

9. Az ázsiai munkásoknak sajnos megvan a maguk nyomora, melyen legfeljebb enyhíteni tudunk (gyerekmunka elvetése), valójában változtatni nem.

10. Nem szabad megfeledkezni Indiáról sem. A kasztrendszer, az ezzel társuló mélyszegénység és igénytelenség, és a hatalmas népesség révén India szinte ugyanazt a modern kori rabszolgamunkaerőt képes nyújtani a tőke számára, mint Kína.

11. A gondolkodók többsége elveti ezt a kifejezést, mivel az eddigi államkapitalista kísérletekben tulajdonképpen a magántőke állt az államok mögött. Kétségtelen, hogy az államkapitalimus jó eséllyel végül szimpla magánkapitalizmusba fordul, és történelmi távlatokban a mandarin-bolsevizmus tulajdonképpen csak egy egészen eredeti tőkefelhalmozás, jelenleg azonban még nem ez a helyzet. Kínában a szörnyeteg mandarin-bolsevik államapparátus a kínai nép nevében tulajdonol: a termelés kapitalista jellegűvé vált ugyan, de a bevétel döntő többsége az államé. A csúcsmenedzserek élhetnek hihetetlen gazdagságban, akár örökíthetik is vagyonukat, de bármikor el is veszíthetik – életükkel együtt. Kína jelenleg 2,5 milliós hadsereget tart fegyverben, melynek technikai színvonala lassan az amerikaiét közelíti, állami vezérlésű és finanszírozású technológiai ugrásokat hajt végre az élet sok területén, és csendesen gyarmatává teszi Délkelet Ázsiát és Kelet Afrikát. Azt hiszem, a kínai kísérletet joggal nevezhetjük államkapitalizmusnak. Ha jobban megvizsgáljuk, az orosz szisztéma hasonló jegyeket mutat.

12. A kínai munkás bére 3 %-a az európai vagy észak-amerikai béreknek!

13. Tipikus, angol humorral átszőtt művészi megfogalmazása ennek az életérzésnek az Alul semmi című színdarab és film.

14. Ne feledjük, ennek alapjait Göbbels vetette meg, és gyakorlatai kísérleteit a Harmadik Birodalom propagandagépezetével el is végeztette – nem lebecsülendő eredménnyel.

15. A tulajdonosi, kisvállalkozói kapitalizmusban még létezett valamiféle fair play, valamiféle erkölcs (legalábbis ezek erős illúziója), mely a globális, multinacionális vállalat-szörnyetegek korában, az irányítók arctalansága folytán már értelmét veszítette.

A hatékonyság ellenforradalma 1

„…túlságosan sok hasznos dolog előállítása túlságosan nagy létszámú haszontalan népességet termel ki”

Karl Marx [1]

Kommunizmus kommunisták nélkül – anarchia anarchisták nélkül
 
Ugye hülyén hangzik?
Azonban, ha azok sem vevők (befogadók) a kommunizmus és anarchia eszméire, akik érdekében ezek az eszmék megszülettek, születnek, és csiszolódnak, akkor mire jó ez az egész?

Hol vannak a közösségi eszmék befogadói, támogatói, lehetséges megvalósítói?

Léteznek-e egyáltalán olyan létszámban, amely lehetővé teszi a változást az óhajtott irányba?

Amióta önállóan gondolkodni képes ember vagyok, kommunistának, marxistának tartom magam – nem kérdés számomra, hogy mire jó az egész. Viszont a közösségi és/vagy uralom nélküli társadalom eszméinek filozófiai-társadalmi-személyes marginalizálódása [2] éppen abban a korban, amelyben minden addiginál szorítóbban és élesebben kellene jelentkeznie élő igénynek ezekre az eszmékre, olyan különös ellentmondás, mely számomra magyarázatra szorul. Sőt, mielőtt bárki a közösségi jövőről az álmodozás szintjétől mélyebben kezdene spekulálni, a marginalizálódás okait kellene feltárni, a tendencia megváltoztatásának módjairól elgondolkodni.

A munkásosztály a paradicsomba ment?

Hol vannak a közösségi eszmék befogadói, támogatói, lehetséges megvalósítói?
Hol van a proletariátus, aki felismervén a kapitalizmus és saját természetét, feltárván a kapitalizmus és benne saját osztálya ellentmondásait, gyengéit és erősségeit, (forradalmi módon vagy szerves fejlődés árán, ez jelen pillanatban szinte mindegy) humanizálni képes a társadalmat?
Hol van az öntudatos munkásosztály?
Esetleg nem is létezik, és a marxizmus mindenestül marhaság? [2]

Nos, ez utóbbit bizonyítás nélkül nehezemre esik elhinni – a bolsevizmus világméretű bukását hiába hazudják a „kommunista utópia bukásának” [3], a bolsevizmus története nem bizonyít semmi ilyesmit. Egészen mást bizonyít, nevezetesen, hogy kommunizmus nem lehetséges kommunisták nélkül – éppen ez a tárgya ennek a dolgozatnak. A differenciálegyenlet sem veszíti érvényét, ha a peremfeltételek változásával más eredményt ad. A peremfeltételek változtak és változnak – nem szabad hát csodálkozni, hogy rendre az ellenkezője következett és következik be annak, aminek pedig a tan szerint történnie kellene. A tan nem bukott meg, a differenciálegyenletek érvényesek. Mindössze az alapítók halála óta alkalmazói valahogy egyre inkább elfelejtettek tudomást venni a peremfeltételekben, a társadalomban bekövetkezett változásokról. A bolsevizmus győzelme és bukása nem tett jót a tannak: egyfajta szellemi tompaságot igézett és/vagy kényszerített legjobb gondolkodóira is, meddő irányokba terelte a gondolkodást a lényeg megragadása helyett [4]. Nem áll szándékomban itt elvégezni száz év munkáját, nyilván nem is lennék rá képes, így csupán az eredeti kérdéshez, annak szándékoltan nagyvonalú, vitaindító kifejtéséhez, a temérdek, figyelembe nem vett társadalmi változás egyikéhez, az öntudatos munkásosztály eltűnéséhez térek vissza.
A munkásosztály ugyanis nyilvánvalóan nem jutott a paradicsomba – ellenkezőleg, minden eddiginél sötétebb pokolra szállt. És – a metaforánál maradva – azért jutott a pokolba, mert elveszítette (Eladta? Ez tisztázandó kérdés!) a lelkét – öntudatát.

Osztály és öntudat

Marx tanaiban kulcselem, hogy a történelem során először, a kapitalizmusban, megszületett egy olyan osztály, melyet nemcsak a kapitalista termelési módban betöltött helye, ebből származó ereje és „szabadsága” [5] tesz alkalmassá a társadalom átalakítására, hanem az is, hogy képes feltárni a kapitalizmus valódi természetét, felismerni saját helyzetét és potenciálját, mint társadalomformáló erőt. Marx szerint ez az osztály a munkásosztály, az öntudatos munkásosztály. A várt (és bekövetkezett) társadalmi változásokhoz ennek az osztálynak léte szükséges feltétel. Szükséges, de nem elégséges. Az elégséges feltétel az öntudat, a változás és változtatás képessége, mely a proletariátust alkalmassá teszi szerepének betöltésére.
A Kommunista Kiáltvány megjelenésétől a második világháború végéig – úgy tűnik – a szükséges és elégséges feltételek együtt álltak, és a proletariátus betöltötte társadalomformáló erejét. Hogy mostanra a helyzet gyökeresen megváltozott, annak véleményem szerint az az oka, hogy mind a szükséges, mind az elégséges feltétel megszűnt. Nincs munkásosztály, de legfőképpen nincs öntudatos munkásosztály. Megkockáztatom, hogy ez az állítás nem csupán Magyarországra, a volt bolsevik blokk országaira, de a Glóbusz egészére érvényes. „Micsoda ostobaság!” gondolod, és abbahagyod az olvasást. „Hiszen mindenki dolgozik, sőt egyre többet dolgozik, hogy fenntarthassa és újratermelhesse önmagát.” Számszerűen ez az okfejtés nagyon is igaz a modern, nyugati társadalmakra [6], sajnos azonban a gondolatmenet egészében hibás: munka és munkavégzés közé a modern társadalomban nem szabad egyenlőséget tenni. Ma a „dolgozom” csak termodinamikai értelemben jelenti, hogy munkát végzek (az energiámat befektetem), a „dolgozás”, a modern munkavégzés nem jelent automatikusan értékteremtést. Sőt!
Érdemes elgondolkodni azon, hogyan volt képes a kapitalizmus megvívni csendes ellenforradalmát. Hogyan volt képes önmaga (a tőkés termelési rendszer) egyik alapelemének feladásával olyannyira megváltozni, hogy a proletariátus jelentette fenyegetés gyakorlatilag megszűnjön?

A hatékonyság diadala

Miközben a proletariátus vívta a maga forradalmait, és durva, halálos, sokszor orvosolhatatlan hibákkal, de megkísérelte a gyakorlatba átültetni Marx eszméit, ahol, és amíg tehette [7], a kapitalizmus is vívta a maga csendes, észrevétlen ellenforradalmát. Észrevétlenül, mert az eszközök, melyekkel ezt az ellenforradalmat harcolták, egyúttal a tőkés gondolkodás és érdekrendszer központi elemét is szolgálták, ti. a profitmaximalizálást.
Mindezen ellenforradalmi eszközök közül a leghatékonyabb, mert a legalattomosabb, a hatékonyság (termelékenység) növelése – valódi tömegpusztító fegyver. A hatékonyság ellen senki sem emel szót. Olyan, mint a kölyökkutya a reklámfilmben, aranyos, ártalmatlan és látszólag még hasznos is – könnyebbé teszi az életet, gazdagabbá a társadalmat, óvja a környezetet és az orrodat is tisztíccsa.
A tőkés termelés ma oly hatékony, hogy a világ ipari termelésének egészét a Föld lakosságának egytizede állítja elő, a mezőgazdasági termelését a másik tizede – vagy talán még alacsonyabbak a százalékok. Az bizonyos, hogy ezek az arányok helyileg [8] még rosszabbak (vagy jobbak – az értékítélet nézőpont kérdése). Az Egyesült Államokban 1869-ben a termelők (ipari és mezőgazdasági) és nem termelők (szolgáltatás és nem foglalkoztatottak) aránya 1:3, száz évvel később 1:4, 1995-ben már 1:6, 2010-ben 1:10 [9]. Pusztán a mennyiségi változás is mutatja a munkásosztály erejének hanyatlását egyszerűen relatív és abszolút létszámának megfogyatkozása által. Azt, hogy a proletár öntudatra milyen és mennyire súlyos csapást jelentett a teremlőerők ilyen átrendeződése, hogyan szűnt meg az elégséges feltétel is, meglátjuk a továbbiakban. A proletariátus számbeli meggyöngülésén túl a hatékonyság növelése lehetővé tette ugyanis a fogyasztói társadalom kialakulását és a tőkés termelés globalizációját is.

Termelés helyett szolgáltatás

Az amerikai (Egyesült Államok) típusú fogyasztói társadalom egyik fő jellemzője, hogy a nem termelő tevékenységet végző, de munkában lévők létszáma legalább négyszerese a termelőkének, az összes termelőmunkát pedig a lakosság tíz, vagy kevesebb, mint tíz százaléka végzi. Mindeközben a termelők munkaideje nem növekedett, sőt, az iparilag fejlett országokban (OECD) 1980 és 2006 között tíz százalékkal csökkent [10]. Ez azt jelenti, hogy a termelők szabadideje növekszik, szabadidejük kitöltése pedig a szolgáltatási szektor további növekedését generálja.
A szolgáltatási szektor túlnövekedése a foglalkoztatottság minden eddiginél magasabb szintjéhez vezet: vannak országok, ahol a lakosság hatvan százaléka munkavállaló. Szociológiailag fel lehet sorolni ennek pozitívumait, elsősorban a nők egyenjogúsodását, azonban már itt is azonnal jelentkezik a negatívum a társadalmi mikrokörnyezet, elsősorban a család erodálása révén. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a nők tömeges munkába állása újabb szolgáltatási igényt támaszt: a gyermekelhelyezés rendszereinek kiépülését.
Mi is a baj a szolgáltatással? Maga a név árulkodó, hiszen magában hordozza a „szolga”, „szolgaság” gyökereket. Az ember nem szolgaságra termett. Mások kiszolgálása csak keveseknek jelent örömet és semmiképpen nyújtja azt a fajta kielégülést, amit akár csak akkor érez az ember, ha sikeresen kifarag egy kapanyelet vagy egy használható fogpiszkálót. A fogyasztói társadalom az alkotás örömét rabolja el az emberektől, és ezzel egyúttal azt az öntudatot is, melyet az alkotás képessége ad.
Amit a szolgáltatóként végzett munka cserébe nyújt, az nem más, mint egyrészt a szolgalelkűség alattomos beépülése a tudatba [11], másrészt paradox módon ezzel egyidejűleg egyes szolgáltatási szektorokban (elsősorban az állami bürokrácia, pénzügyek és marketing) a fontosság és hatalom illúziója [12]. Nyilvánvaló, hogy sem a szolgalelkűség, sem a hatalom illúziójának fogságába esett emberektől nem várható el, hogy annak a társadalomnak a megváltoztatására törekedjenek, mely tökéletesen megfelel lelki igényeiknek. Továbbra is az öntudatos, termelő munkásság marad az egyetlen erő, mely képes lehet ezekre a változtatásokra. Már, ha létezik ilyen.
Nem utolsósorban, azzal, hogy a munkás a fogyasztói társadalom része lesz (legalábbis úgy tűnik, a proletariátus tömegei – Nyugaton mindenképpen – elfogadják a fogyasztói szemléletet, és élik a fogyasztói létet), osztályöntudatát önmaga adja fel. Az éhes proletár képe többé nem mozgósít [13] – a Nyugat proletariátusa nem éhezik, hanem fogyaszt. Lehet, hogy a munkásosztály mégis a paradicsomba ment?

Ha igen, a szolgák paradicsomába.

A szolgalelkűség legnagyobb veszélye pedig, hogy nem egyszerűen csak a szolgálatot közvetlenül végzők tudatába épül be, hanem az ilyen munkát végzők eltartottjaiba, sőt, a szolgálatot igénybe vevőkébe is, hiszen természetessé, elfogadottá válik a szolgálat léte. Ily módon a termelő munkát végző számára is elfogadhatóvá válik a szolgai működés, az automatikus munkavégzés, a termelés anélkül, hogy a termelő tudná, hogy valójában mit csinál.

Az alkotás öntudata megszűnik.

Folyt. köv.

Először publikálva: 2011-07-12 Rednews

Jegyzetek:

1. Karl Marx Szükséglet, termelés és munkamegosztás, in Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből,

2. A hivatalos filozófiai iskolák – legalábbis a világ ezen boldogtalanabbik felén – alig vesznek tudomást rólunk; tetszeleghetnek a marxista filozófusok a saját körökben elért eredményeikkel, nyugaton is legfeljebb, mint érdekes ízeltlábú fajra tekintenek a – félve írom le – baloldali gondolkodókra. A mai magyar társadalomban baloldalinak lenni egyenesen a hitványság és/vagy ostobaság szinonimája, az átlagember személyes szintjén pedig – hála az elmúlt száz év áldásos történelmének, politikájának és a jobboldal sikeres propagandamunkájának –, a kommunizmus és anarchia veszélyes, egyenesen ember- és civilizációellenes eszmék.

3. „A kommunista utópia megbukott.” Ennyi jólfésült hazugságot egyetlen állításba csak az az intellektus képes gyúrni, aki évszázadok félelmeit, szolgalelkűségét és gyűlöletét gyűjti magában a közösségi eszme ellenében. Az utópia szónak negatív tartalmat adni, a kommunizmust utópiának tételezni, a bolsevizmust kommunizmusnak nevezni, majd az előbbi törvényszerű [4] bukását (És erőszakos megbuktatását, ezt sohase feledjük, elvtársak!) az utóbbira ragasztani, igazi propagandabravúr. Ezt a bravúrt azért nagyban segítette, hogy a bolsevizmus még Dzsugasvili alatt és után is merte magát kommunizmusként meghatározni.

4. Lenin felismerése üdítő kivétel – lenne, ha népboldogító lelkesedésében végigvitte volna a gondolatot, és visszahelyezkedve a tan eredeti kereteibe, ráébred, hogy az a kapitalizmus, melyben él – és még inkább, amiben élünk – nem lánc, hanem háló. Egy csomópont felbomolhat ugyan, de az egészet csak egyszerre lehet felfejteni, elpusztítani vagy átkötni. A pillanatnyi győzelem lehetséges ugyan, de hamarosan a háló épen maradt egésze kerekedik fölül – a hálóból nincs menekvés. Iljics talán meg is oldotta a differenciálegyenletet az új peremfeltételekkel (imperializmus, ahogy valaha nevezték), de az eredmény valószínűleg nem nyerte el a tetszését, így hallgatott róla.

5. A marxi értelemben vett szabadság és megszabadítottság.

6. Az Egyesült Államokban a munkában lévők 70, 48, 30 és 20 % dolgozott a termelésben 1869-ben, 1957-ben, 1995-ben és 2010-ben. A termelő-szolgáltató arány tehát bő száz év alatt ellenkezőjére váltott, mára még jobban eltolódott. A szolgáltatásba minden olyan tevékenységet beleszámítok, mely nem jár valódi értékteremtéssel.

7. Ahol tehette, ott sem tehette sokáig, a bolsevizmus más okokból, de szintén nem tűrte az öntudatos proletárt.

8. Az európai vagy észak amerikai mezőgazdaság legendás hatékonysága miatt ezeken a területeken már 1990-ben a lakosság alig 2 %-a állította elő a mezőgazdasági javakat. 2010-ben az Egyesült Államokban 0,7 %.

9. Abszolút számokban egészen 1995-ig a munkásosztály létszáma nem fogyatkozott, sőt, nőtt is valamicskét az Egyesült Államokban – mindössze jelentősége csökkent drámaian.

10. Például Németország 20,6 %, Franciaország 16,2 %, Spanyolország 10,1 %, Egyesült Királyság 8,3 %, Dánia 3,0 %, Kanada 2,2 %, USA 1,0 %, Japán 14,3 %, Dél Korea 17,8 %, hozzátéve, hogy Dél Koreában még így is harminc százalékkal magasabb a ledolgozott órák száma, mint az OECD átlag – majd kétszerese a németnek.

11. A szimbólumok, metaforák és számmisztika mitológiai ködén túl gyakorlati jelentősége van annak, hogy Mózes negyven évig masíroztatta a népét a sivatagban, mielőtt megkíséreltek volna az Ígéret földjére lépni. Negyven év alatt ugyanis kihalt az a generáció, melynek tudatába a szolgaság-rabszolgaság beépült. Új, szabad országot és közösséget szolgalelkű emberek nem építhetnek föl.

12. Mindenki találkozott olyan emberekkel, akik erre az illúzióra építik az életüket. A fogyasztói társadalom propagandája, mely a sikert, elsősorban az anyagi (pénz) sikert, a legfőbb értékké tette, ezt az illúziót csak fokozza.

13. A legaljasabb módon visszaköszön azonban a magukat baloldalinak, munkáspártnak etc. hazudó pártok gyűlésein. Gondoljunk csak az Internacionálét éneklő Bajnaira!

Hazám

Másodszor futok neki ennek az ügynek, mert az emberben néha addig gyűlik a keserűség, hogy ki kell csordulnia. Először kétezer tavaszán kíséreltem meg, hogy szonettekbe gyűrjem mindezt, de akkor - talán nem volt ennyire tönkrement minden, talán ostobább voltam, talán "ideológiailag nem voltam elég érett", mindegy - nem állt össze a koszorú.

Azóta szétverték az oktatásunkat, egészségügyünket, színházunk, szórakozásunk bulvárrá züllesztették, falvainkat, városainkat, közlekedési rendszerünket tönkretettek, a kizsákmányolás körei véglegesedtek, okosabb ugyan nem lettem, de idősebb igen, és visszataláltam - érettebben, értőbben, több tudással - a marxizmushoz.

A régi változatból mindazonáltal sok minden érvényes maradt, egész strófák kerültek át. Sajnos.

Ez lett az eredmény.

Azért itt közlöm, mert ez nem irodalom, ez politika, osztályharc, ilyesmi.

Csak véletlen, hogy másfél havi gyötrődés után éppen tegnapra lett kész. Viszont ma teszem föl, nehogy valaki azt higgye, hogy valamelyik költőnkkel akarom összemérni ezt a - hm... - teljesítményt.

Hazám

koszorú

Itt ganéhegyek között az emberek
kényszer ritmusára ropják a csárdást:
ringyóként riszál népünk, és kéjeleg.
Pár pojáca poros porondon lármáz,
tragédia helyett botrányt játszanak,
szemünkbe szenny szivárog száz csatornán,
felfogják firkába fulladó falak.
Szűkös terekre tülekszünk gorombán,
talpunk alá terül az örök ugar,
hol elfeledett babonákat fial
a rest elme, ekként űzve unalmát.
Élvezzük korunk megszolgált nyugalmát
ha ránk kattan bolondokháza zárja!
Országunk szemétteleppé gyalázva.

1 …Itt ganéhegyek között az emberek degeszre híznak a tőke moslékán, mit a rozsdás vályúba löttyintenek elibénk pimasz lakájai léhán. És tiporva, és csámcsogva, és röfögve, kéjjel behabzsolunk minden szemetet, mert a ravasz gondosan egy kis bögre melaszt a korpásvödörbe beletett. Ha tele a gyomrod, miért rühellnéd, hogy ólban laksz, és disznó minden szomszéd, s országunkat disznóóllá tette bendőnk? Ne lamentálj sokat felette! Öltsd föl, mi kultúrádból még megmaradt, – bő gatyád –, és játssz skanzenben díszmagyart!	2 Kényszer ritmusára ropják a csárdást minálunk, nem önmaguk örömére. Ez lett védjegyünk, nem is járhatunk mást, cincog, brummog az „élni kell” zenéje. Matyóhímzés, orrpecek – egy a vége: a tőke bennszülötté tehet saját hazánkban, s még ki is röhög érte. míg haláltáncunkon megszedi magát. Sírjaink domborulnak, unokáink elfordulnak, mert tudják, nagyapáik hagyták, hogy őseik hantját turisták tiporják, s markuk baksisért tartják. Kezedben a múltad és jövőd ára, költsd a kupiban a hús vigaszára!
3 Ringyóként riszál népünk, és kéjeleg üzletszerűen, gerincünknek húrja. perverz kuncsaft ragacsos ágyán remeg. Ha alánk tesz, Madám Tőke lenyúlja kapzsin egészen, mit fizet keserves, mocskos munkánk, s permanganátunk címén, mellét kasszának nyomva, elvesz még pár fityinget, míg mi irrigálunk. Unod, hogy pénzed stricid ellovizza, és minden undok kis kapitalista, e kárpát-medencényi kuplerájban, rothadt magját nyögve hagyja a szádban? A Capital Cirkusz sátra újra nyílt, ott világraszóló kunsztja felvidít!	4 Pár pojáca poros porondon lármáz, Parlamentünk produkciója ennyi. Botor bohóc, nem bűvész vagy légtornász honatyánk, száz trükkjében sincs új semmi: Tőke porondmester úr farba rúgja. s buta bohóca bambán vigyorog. A publikum kínjában röhög rajta úgy, hogy a húgyunk gatyánkba becsorog. Ha nem tudsz már önfeledten röhögni, s a lónyálból többet felböfögni, az ósdi produkciókat rég unod pattogatott kukoricád elfogyott,, Elmédet Shakespeare fényesre dörzsölje ülepedre meg vár színházi zsöllye.
5 Tragédia helyett botrányt játszanak egyformának látszó, öntelt ripacsok. Ajkukon mocskossá válnak szent szavak, ám talentumuk ennyi csak: a mocsok mocsok marad, nem válik sár arannyá, de torz ego Aranyt sárrá dagasztja. Nem a drámát rendezik igazzá, létünk lesz színpaduk hazug darabja. Hát nem tetszik, hogy a tőke szólamát fújja a kar, nem hallhatsz itt semmi mást, s esténként jelmezes hamisság lép színre? Maradj csak otthon! A mozgókép deleje szépen a kanapén maraszt, s a tévé előtt zombivá suvadsz.	6 Szemünkbe szenny szivárog száz csatornán, műsorfogyasztók, nem élvezők vagyunk. Magunkkal egylényegűek nyomorán szórakozva hagyjuk tunyán, hogy agyunk addig mossa unalmunk vámszedője, míg engedelmes fogyasztói nem leszünk áruknak és tanoknak, így a tőke bazárjából bármi bóvlit megveszünk. Ha már torkig vagy, hogy hazug reklámok közé adagolt silány filmfoszlányok talmi hőseinek sorsát csócsálod, napról-napra mások hazudják álmod, a melóhelyen nem leszel magányos, szorgos munkást szívesen lát a város!
7 Felfogják firkába fulladó falak távlatainkat időben és térben, ablakaik csak rabságra nyílanak, – társunkra a bérmunka börtönében. Szobánk cella, lakásunk hálókörlet, kényszermunka életfogyt az ítélet, aki beleszületett, ki nem törhet. Bérünk, vérünk, létünk is a banké lett. Ha még csak rakod a téglát, a falat, ha még nem építetted bele magad, ha nem vagy smasszer saját börtönödben, ha nem adod fel magad megtörötten, ha a megunt melóban rég nem leled örömed, lépj ki, az út elfut veled!	8 Szűkös terekre tülekszünk gorombán, tehetetlen tömegként közlekedve: az ember munkába vánszorog kábán, koránkelésre kárhozottan, este nyűtt lábon siet haza, hogy vackára dőljön, halni, s nem pihenni készen. A tőke mókuskerekébe zárva út és utas észrevétlen enyész el. Ha nem bírod a városi mélabút és felismerted, hogy nincs más kiút, elrejt talán a nyakas magyar vidék, mi önmaga zárványaként őrzi még magát, ha vissza nem riaszt a fura lét, menedékre lelsz, költözz falura!
9 Talpunk alá terül az örök ugar, hol ért kalász lengett, csepegett nektár, dús földünkre immár csak import cudar gyümölcse jut, és sokezernyi hektár elhever parlagon. De ha úgy diktál a piac, máris dízelrepce sarjad a gyomon, s jövőről álmodik már falunk, e Hátsó-Európai gyarmat. Ha torkodon akad a lengyel alma, ha megnyomorít a hitel hatalma, ha a teszkóból veszed levegődet, ha szépen kettévágja legelődet az adódból rakott autópálya, vár a templom, térded ott hajtsd imára!	10 Hol elfeledett babonákat fial kapzsiságunk, ha hitünk is feledjük, Mammon oltárán áldozati ital lesz hamar vérünk, s ítél felettünk a tőke istene. Pénz himnusza szól örökre, de fejünkre száll az átok, amikor hagyjuk, hogy a templomokból Krisztust korbácsolják ki a kufárok. Ha zsebed kiforgatta hamis szekta, arcul köpött egy hithű ateista, s pártod is lenyúlt tőled valamit, tán érzed már, ész nélkül mit ér a hit, tanulni sohasem késő, munkátlan elméd élesítsd ki az iskolában!
11 A rest elme, ekként űzve unalmát, tudománynak a nagy semmit tette meg, s a kutató megkapja jutalmát ha e témában tudással tetszeleg. Ki mindent tud a semmiről, alapít iskolát, kap díjat, s vagyont szerez, de aki valódi tudást gyarapít a laborban választ, s nem pénzt keres. Mivel a tudomány termelőerő, kapitalizmusban úgy lehetsz nyerő, ha izmaid helyett fejed használod, haszonra váltod megszerzett tudásod. Az iskolapad élethosszig hívhat, első vakációd lesz a nyugdíjad!	12 Élvezzük korunk megszolgált nyugalmát, s meg is gebedünk gyorsan, mert üres a pénztár – brókerre bíztuk a kasszát. Övé a pénz, miénk a vész: egy ügyes könyvelőn több múlik, mint sebész kezén, Van, hogy a hálapénz is mindhiába, s az ispotály rád omló szegletén csendben átkezelnek a túlvilágra. Mielőtt végképp ellágyítja agyad a vénség, vagy a hajtástól megszakad elgyötört szíved, hidd el, jobban teszed, ha tiszta tudattal veszted el eszed. Manapság úgyis hülyeség a módi, a Sárgaházban megtanulsz vidulni!
13 Ha ránk kattan bolondokháza zárja, csak nézünk ki fejünkből nyálcsorogva, a rács kezünket rázza, rázza, rázza, és kataton énünkben ácsorogva képzeljük magunk kint és bent szabadnak, míg Tőke főorvos úr meg nem unja, az ápolók már zubbonyért szaladnak, s a haldol végre szemed lehunyja. Ha a lelkedbe fecskendezett méreg szorongatja elméd, mint fát a kéreg, ha kioperálták már homloklebenyed vagy elektrosokkal főzték szét eszed, munkaerőd piacra már nem viszed! A szeméttelepen bevégezheted.	14 Országunk szemétteleppé gyalázva, földünk alá végül PET palack térül, nem tarsolylemez vagy római váza. A civilizáció máza gyérül, ahogy a tőke mindenféle mérget, szaros pelenkát, levedlett rongyot földünkre hord, hizlal millió férget rajtunk, ránk öntve mindenét, mi romlott. A tőke lakomájáról megmarad néhány ehetőnek vehető falat, s ráadásnak még, mit undorodva kiokád a kapitalizmus gyomra.  „Jó lesz a disznóknak!” röhög, s nógat: „Tedd lábaskádba, s vidd, vár az ólad…”