„…túlságosan sok hasznos dolog előállítása túlságosan nagy létszámú haszontalan népességet termel ki”
Karl Marx [1]

 Fejlett tudomány, még fejlettebb tudatlanság

A fogyasztói társadalom maihoz hasonló torz foglakoztatási aránya nem jöhetett volna létre a munka termelékenységének (a hatékonyságnak) az addigi történelemben páratlan fokozása nélkül. A termelőeszközök, majd a munkaszervezés forradalmi átalakulása után a huszadik századra bekövetkezett az, amit a marxizmus klasszikusai száz évvel azelőtt megjósoltak: a tudomány önmagában termelőerővé vált [2]. Olyannyira, hogy a technológia fejlődés önmaga jelöli ki saját irányait. Többé nem a társadalom igénye formálja a technológia fejlődést, hanem fordítva, a technológia kényszeríti rá magát és eredményeit a társadalomra [3].
A termelés hatékonyságának munkaszervezés által történő növelése (szabványosítás, szerelőszalag etc.) a technológiai fejlődés fölötti ellenőrzés elvesztésével együtt azt az ellentmondásos helyzetet eredményezi, hogy a termelő munkát végzők sem képesek többé átlátni a termelési folyamatot. A modern ipari termékek többsége a megkívánt mennyiségben nem állítható elő nagyipari, tömegtermelésre alkalmas technológiák nélkül, ezekben a munkafolyamatokban pedig az ember szerepe egyre inkább csupán a folyamatok kiszolgálójának szerepére értékelődik le.
A munkás nem tudja többé, hogyan működik a termék, amelyet gyárt és a gép, mellyel előállítja azt. Többnyire azt sem tudja, az alkatrész, melyet beépít, hogyan működik, és/vagy hogyan lehet előállítani. A részegységek előállítói sem ismerik a részek működési elveit – ez a nemtudás lebontható egészen az alapokig, sőt, mivel az egyre inkább eluralkodó információtechnológiai alkatrészeknek már a tervezését is gépek végzik, szubmikroszkópikus részeik előállítását gépek valósítják meg, a javak egyre nagyobb szeletéről az emberi tudás csak feltételezhető [4]. Hozzáteszem, hogy az egyre romló színvonalú oktatási rendszerek [5], kizárólag a fogyasztói magatartás rögzítésére és újratermelésre irányuló szellemi környezet, az alacsony színvonalú és rendezetlen információtenger, mely tudás és szórakozás álcájában (helyett) a lakosságra zúdul, csak a nemtudást, a dezinformációt és a zavart fokozza.
Az ember szerepe egyre többször tulajdonképpen csupán a szalag mellett szerelést végző bonyolult és drágán üzemeltethető (ezért lecserélendő, kiszolgáltatott) biomechanikus robot szerepére korlátozódik. Az IT példa azt is illusztrálja, hogy még a fehérgalléros alkotómunka is valamiféle kiszolgáló rutinná silányodhat.
Nem hiszem, hogy bizonygatni kellene, hogy a munkás öntudatnak milyen csekély lehetősége van ilyen körülmények között a kibontakozásra, sőt, az effajta öntudat a tömegtermelés szempontjából kifejezetten káros – szolgákra van szükség a gépsorok mellett, nem alkotókra. Így az sem szorulhat külön bizonyításra, hogy a fogyasztói szemlélet és a technologizált hatékonyságnövelés szimbiotikus viszonyban léteznek, és egymást erősítve gyengítik létszámban és öntudatban a munkásosztályt.
A hatékonyság technológiai forradalmairól közgazdász generációk [6] szólnak elismerően, követendő példaként és megoldásként állítva e változásokat a viszonylag és abszolút értelemben elmaradott térségek elé [7]. Azt mindannyian elfelejtik megemlíteni, hogy a hatékonyság ára a fogyasztói társadalom, a fogyasztó szemlélet automatikus kialakulása. Ez a szemlélet (világnézet?) pedig pusztítóbb minden explicit ideológiánál, mely az emberi történelemben mindezidáig a társadalmakat és egyéneket mérgezte.

A jövő felélése

A fogyasztói társadalom ugyanis egyenértékű a jövő felélésével, mivel minden mértéken túli pazarlást jelent minden anyagi és emberi forrás tekintetében.
Az erőforrások/alapanyagok véges volta miatt az egyre növekvő tömegtermelés már a mennyiségi szempontok szerint is eleve egyre silányabb termék gyártásához vezet. Mindemellett, a józan észnek – ha a rövidlátó profitmaximalizálást, és a fenntartható fejlődés (növekedés) mítoszát nem soroljuk ebbe a kategóriába – tökéletesen ellentmond, hogy egy hűtőgép, porszívó vagy autó élettartama töredéke legyen a harminc évvel ezelőtt előállított gépeknek, holott az anyagtudományok, az új szerkezeti és vezérlési elvek minden eddiginél hosszabb élettartamot tennének lehetővé eszközeink számára – ahogyan a nem tömeges fogyasztásra szánt repülőgépek esetében így is van. A tervezési munka jelentős részét azok az erőfeszítések teszik ki, hogy a termék a garancia időn belül működőképes maradjon, azon túl minél gyorsabban használhatatlanná váljon. A javak erkölcsi avulása a fogyasztói szemléleten keresztül befolyásoló divat révén szintén esztelen módon, mesterségesen felgyorsult.
Mindenféle indokolatlanul felgyorsult avulás végeredményben minőségromlás – selejt, gagyi, bóvli termelése. Az alacsony élettartamú termékek gyártása így az előállítójuk (termelő/tervező) számára öntudatromboló: az értéktelen holmi előállítójának értéktelenségét sugallja.
A fogyasztói társadalomban – paradox módon [8] – felerősödött környezettudatosság a környezettudatos fogyasztóban a teremékek előállítóit egyre negatívabb színben tünteti fel. Ehhez adódik, hogy a jövő generációk örökségének felélése nemcsak a munkásosztályban kelti egy másféle kilátástalanság és feleslegesség érzetét. Ez a kettős megvetettség a proletár öntudat újabb törését okozza.
Mindezeken túl a nem ázsiai proletariátusnak [9] el kell viselni azokat a fizikai és lélektani kihívásokat, melyeket a tőkés termelés globalizációja állít elébük.

Globális termelés – nem egészen globális fogyasztás

A közlekedés–szállítás hatékonyságának jelenlegi szintre növelése, így a szállítás költségeinek csökkenése és sebességének növelése nem automatikusan vezetett a globális termelés eluralkodásához. Kellett hozzá az a sajátos történelmi út, melyet Ázsia járt be, és melynek eredményeit és hatásait a következő szakaszban vázolom föl, kellett hozzá továbbá a fogyasztói társadalom, a fogyasztói társadalmat jellemző javak, és az ezek előállítására szolgáló termelési módszerek kialakulása is.
A hatékonyság növekedése nem csupán a termelésben, de a megtermelt javak minőségében is jelentkezett. Tárgyaink kisebbek, könnyebbek, egyszerűbbek lettek önmagukban is, nem csupán a felhasznált anyagok mennyiségi és minőségi silányulásnak vagy egyszerűen az anyagtakarékosságnak következtében. Az elektronizálás feleslegessé tette a bonyolult és nehéz mechanikus vezérlőszerkezeteket, műanyagok váltották ki a fémeket. A szabványosítás lehetővé teszi, hogy a világon bárhol előállított alkatrészek a világon bárhol ugyanazt az összeszerelt terméket adják ki. A javak és alkatrészeik tehát könnyen szállíthatóbbá, korlátlanul mobilizálhatóvá váltak.
Ugyanez áll magára a termelésre is. A szabványosítás, az építőszekrény-elv, a szerelőszalag, maguknak a termelőgépeknek egyszerűbbé, könnyebbé válása a tőke eddig ismeretlen mobilitását teszi lehetővé. És a tőke él is vele – oda és vissza. Ahol tudja, kiküszöböli a profittermelés legkockázatosabb és legköltségesebb elemét, az élő munkaerőt. Ha a munkásosztály túlságosan sokat követel munkájáért cserébe, megpróbálja géppel helyettesíteni vagy egyszerűen elvonul oda, ahol a követelés halkabb, vagy egyáltalán nem is létezik.
A harmadik millenniumra ez a tőke számára mesés hely egyértelműen Ázsia lett, szinte mérhetetlen munkaerejével, tradicionalizmusával, tekintélyelvűségével és/vagy a végletes kizsákmányolásra alkalmas társadalmi berendezkedéseivel (ázsiai típusú bolsevizmusok, kasztrendszer). Még mielőtt a tőke felfedezte volna ez utóbbiakban rejlő lehetőségeket, már pofátlanul kihasználta az ázsiai emberek mentalitását a nem diktatórikus távol-keleti országokban: 1980-ban az évi ledolgozott órák száma Dél Koreában 2800, Japánban 2100, az Egyesült Államokban 1820, Németországban 1700 volt (míg 2006-ban rendre 2300, 1800, 1800 és 1350).
Amikor pedig Kína modernizációs igénye, rabszolgamunka kapacitása és a tőke profitmaximalizáló buzgalma találkozott a hatékony és olcsó szállítás lehetőségével, létrejött a globalizált kapitalizmus legfurcsább és legveszélyesebb torzszülöttje, a kínai államkapitalizmus. [10, 11]

Ázsia – hatékony rabszolgatartás

Ázsiában, elsősorban a kínai típusú bolsevik ideológia mögé bújtatott államkapitalizmus megvalósította a hatékony rabszolgamunkát, mely egészen a legutóbbi időkig értelmezhetetlen kifejezésnek számított. Ehhez természetesen a technológia hatékonyság olyan magas foka szükséges, melyben az ember szinte felesleges is a termelésben.
Ez a tulajdonképpeni rabszolga munkaerő [12] az, mellyel a nyugati munkásosztály, legyen bármilyen fejlett is (sőt éppen fejlettsége – betagozódása a fogyasztói létezésbe – miatt), sohasem lesz képes felvenni a versenyt. Sohasem lesz olyan olcsó, olyan engedelmes, mint a rabszolga. Egész életében Damoklész kardjaként lebeg a feje fölött, hogy a termelést a tőketulajdonos bármikor áttelepítheti az olcsóbb munkaerő hazájába. Az, aki büszke volt saját keze munkájára, egyszerre csak Ázsiában gyártott alkatrészek félautomata összeszerelőjévé válik. Kitanult szakmája, megszerzett szakértelme bármikor feleslegessé válhat, és titkon tudja, hiába tanul új szakmát, szerez új szakértelmet, az új ismeret is bármikor meddő tudássá válhat [13].
Hiába alakít szakszervezet, hiába sztrájkol, ha a gyár maga szűnik meg a feje fölül, és nem talál másikat, ahol dolgozzon, és szervezkedjen.
A Tőke csalt, és megnyerte a partit a dugi ásszal, Ázsiával. Úgy tűnik, mindent visz. A hatékony kínai rabszolgamunka megadja a kegyelemdöfést a proletár öntudatnak. Ha élni akarsz, legalább a munka illúzióján és nem puszta segélyen akarsz élni, felejtsd el az öntudatod, felejtsd el, hogy képes vagy alkotó, értékteremtő munkára! A szolgáltató szektor nyitva áll előtted! Ameddig nyitva áll.
Válj engedelmes szolgálóvá/fogyasztóvá, tengődj boldog tudatlanságban és haszontalanságban!

Globális haszontalanság

A haszontalanság érzését csak fokozza, hogy az ember a termelési folyamatban tökéletesen felcserélhetővé vált, a legtöbb munka nem érdemel különösebb szakértelmet. Aki pedig fel- és lecserélhető, az tulajdonképpen haszontalan. A haszontalanság érzése lassan globálissá válik, viszont „hála” a fogyasztói társadalom minden határon túl butító szellemének és a Tőke hatékony, tudományos alapú propagandagépezetének [14], a dolgozók egyre kevésbé képesek felismerni saját haszontalanságukat és haszontalanságuk kiváltó okait. A fogyasztói társadalom szolgáló/fogyasztó tömegei nem képezetnek egységes osztályt/osztályokat, szinte megszámlálhatatlanul sok réteg és egyéni érdek mentén bomlik fel bármiféle egység, a szolidaritás eszméje világméretekben elolvad. Hogy is lehetnénk szolidárisak a marék rizsen rabszolgamunkát végző kínai vagy indiai gyerekmunkással, amikor tudjuk, hogy a munkánk elvesztését neki köszönhetjük? Pedig a szerencsétlen mit sem tud arról, hogy öntudatunk és munkáslétünk utolsó szikráit rabolják el tőlünk az ő marék rizsének árán. Neki nincs, nem is lehet proletár öntudta, ő a túlélésért küzd, és az egyetlen módja a túlélésének, ha elfogadja a rabszolgamunkát. Neki sohasem volt meg az illúziója, hogy hasznos munkát végez, a munkás létbe eleve úgy lépett, hogy gagyit termel, vagy olyasmit, melynek használatáról még álmodni sem képes, mert azt sem tudja, mire való, vagy mert egésznek sohasem látta, egyre csak alkatrészeket állítva elő.
Tulajdonképpen a nyugati proletariátusnak éppúgy sincs semmi esélye az öntudatra ébredésre, mint ázsiai kollégáinak, hiszen a küzdelem már akkor eldőlt, amikor elfogadta a Tőke játékszabályait. Nem hiszem, hogy ne tudtuk volna, hogy a Tőke csalni fog. Talán, valami hamis nosztalgia [15] folytán reménykedtünk abban, hogy nem fog. Ez azonban ugyanolyan illúzió, mint a kapitalizmusról szőtt egyéb ábrándképek: a jó kapitalista, becsületes kereskedő, a tisztességes bankár…
Először publikálva: 2011-07-12 Rednews

Jegyzetek:

2. Csak a történeti hűség és a tisztelet jeléül használom ezt a kifejezést. A tudomány ma sem termelőerő – a technológia az. Olyannyira nem a tudomány a termelőerő, hogy a technológiai fejlődés igényei ma erősebben határozzák meg az alapkutatás irányait (a „tudományt”), mint az alapkutatás a technológiát. Ugyanolyan tragikus következményei vannak és lesznek ennek a torzulásnak, mint az öntudatos munkásosztály feloldódásának a fogyasztói társadalomban, de ez már egy másik vitairat tárgyát képezné.
3. Természetesen végső soron a profitéhség, a technológia újításokban rejlő extraprofit ígérete rángatja láthatatlan drótokon a technológiai fejlődést. De ha jobban megnézzük a legutóbbi húsz-huszonöt év technológiai fejlődését, meglepve láthatjuk, hogy igen sokszor olyan dolgok állnak elő a tudomány és technológia boszorkánykonyháiból, melyeknek valódi használatáról a befektetőknek sincs dunsztja sem, egyszerűen csak bedobják a társadalmi közhasználatba, hátha sikerül valami hasznos, így jövedelmező alkalmazást találni neki. Tipikusan ilyen szinte mindaz, amivel az utóbbi tizenöt évben az információtechnológia előállt.
4. Vagyis elméletileg az ember számára is megérthető a nagy alkatrész sűrűségű mikroprocesszor működése, a gyakorlatban azonban évekbe telne ezeknek az áramköröknek a puszta áttekintése is – kapcsolások milliárdjairól lévén szó.
5. Megdöbbentő volt, hogy néhány éve az egyik kereskedelmi csatornán futó ún. szellemi vetélkedőn a tízmilliós nagyságrendű nyereményeket olyan kérdésekre adott válaszokkal lehetett megnyerni, amelyeket bárki, aki a második világháború előtt érettségizett, azonnal megadott volna. Ugyanebben az ún. szellemi vetélkedőben műveltnek mondható versenyzők buktak el, nonszensz, csak a zsugorított látókörű médiafogyasztók által megválaszolható kérdéseken.
6. Világnézetüktől függetlenül.
7. Például Rimler Judit Két forradalom előtt? Közgazdasági Szemle, XLIII. évf., 1996. március (231-250. o.).
8. Nyilvánvalóan rövid távú politikai/hatalmi érdekek mentén. A zöld politika kifejezés szerintem oximoron.
9. Az ázsiai munkásoknak sajnos megvan a maguk nyomora, melyen legfeljebb enyhíteni tudunk (gyerekmunka elvetése), valójában változtatni nem.
10. Nem szabad megfeledkezni Indiáról sem. A kasztrendszer, az ezzel társuló mélyszegénység és igénytelenség, és a hatalmas népesség révén India szinte ugyanazt a modern kori rabszolgamunkaerőt képes nyújtani a tőke számára, mint Kína.
11. A gondolkodók többsége elveti ezt a kifejezést, mivel az eddigi államkapitalista kísérletekben tulajdonképpen a magántőke állt az államok mögött. Kétségtelen, hogy az államkapitalimus jó eséllyel végül szimpla magánkapitalizmusba fordul, és történelmi távlatokban a mandarin-bolsevizmus tulajdonképpen csak egy egészen eredeti tőkefelhalmozás, jelenleg azonban még nem ez a helyzet. Kínában a szörnyeteg mandarin-bolsevik államapparátus a kínai nép nevében tulajdonol: a termelés kapitalista jellegűvé vált ugyan, de a bevétel döntő többsége az államé. A csúcsmenedzserek élhetnek hihetetlen gazdagságban, akár örökíthetik is vagyonukat, de bármikor el is veszíthetik – életükkel együtt. Kína jelenleg 2,5 milliós hadsereget tart fegyverben, melynek technikai színvonala lassan az amerikaiét közelíti, állami vezérlésű és finanszírozású technológiai ugrásokat hajt végre az élet sok területén, és csendesen gyarmatává teszi Délkelet Ázsiát és Kelet Afrikát. Azt hiszem, a kínai kísérletet joggal nevezhetjük államkapitalizmusnak. Ha jobban megvizsgáljuk, az orosz szisztéma hasonló jegyeket mutat.
12. A kínai munkás bére 3 %-a az európai vagy észak-amerikai béreknek!
13. Tipikus, angol humorral átszőtt művészi megfogalmazása ennek az életérzésnek az Alul semmi című színdarab és film.
14. Ne feledjük, ennek alapjait Göbbels vetette meg, és gyakorlatai kísérleteit a Harmadik Birodalom propagandagépezetével el is végeztette – nem lebecsülendő eredménnyel.
15. A tulajdonosi, kisvállalkozói kapitalizmusban még létezett valamiféle fair play, valamiféle erkölcs (legalábbis ezek erős illúziója), mely a globális, multinacionális vállalat-szörnyetegek korában, az irányítók arctalansága folytán már értelmét veszítette.