A második árnyalat lila. Rikít.
Kiugrik a háttérből. Az egyéniség, az egyediség lilája.
A létező liberalizmus, mint látszólagos
ellendarabjai, a XX. századi totális rendszerek, a legmélyebb absztrakt ösztönök
egyikével operál.
A Nagy Francia Forradalom hármas
jelszavából – melyek együtt valóban működő, és minden tekintetben emberhez
méltó civilizációt eredményezhetnek, mert egyenként és együttesen is az emberi
lélek legelemibb elvont igényeit célozzák – a huszadik századra egyet-egyet
kisajátított magának egy-egy ordas eszme.
Az egyenlőséget elvitték és a sztálinizmusban legszélsőségesebb
formájáig feszítették a bolsevikok [1], a testvériséget
a nácik fordították ki fajelméletté, a klasszikus liberálisok pedig a szabadság eszményét silányították előbb
szabadelvűséggé [2], majd puszta szabadossággá.
Ne legyenek illúzióid!
Mindegyik eszmekör a kapitalizmus
végvonaglásának elodázása céljából sajátította ki a maga jelszó-darabját – így a
létező liberalizmusba torkolt klasszikus forma is ugyanúgy a szemétdombra kerül
majd, mint nyilvánvalóbban (a liberalizmus zsarnokságával, intoleranciájával az 1. árnyalat szembesített) zsarnoki testvérei. Elvégre olyan mindegy, hogy a név-
és elvtelen pártbürokrácia (vö. elv- és tettestársak) vagy a szabadság nevében
szabadon ga(rá)zdálkodó, szintén nevesíthetetlen [3] piaci szereplők és/vagy
korporációk építik ki az államkapitalizmust (vö. Kornbluth Vénusz üzlete),
annak egyetlen célja van, tovább működtetni az elavult termelési módot.
Hogy az első két kísérletnek mi
lett a vége, ma már befejezett múlt, történelem. A létező liberalizmus, mivel a
tőke számára békeidőben a legkényelmesebb ideológia és a legelvontabb, így a
legkevésbé számon kérhető jelszóval operál [4], még újratermelődik. Sőt, odáig
jutott, hogy gőgjében már évtizedekkel ezelőtt a történelem végének hazudta
magát. [5]
Ez az öntetszelgés mégis tartalmaz
nyomokban némi igazságot – ha kizárólagossá válik, és következetesen végigviszi
a társadalom kötőerőinek lebontását, a végén valóban elérjük a nyugati
civilizáció végét. [6] Sikeresebben végrehajtja ezt, mint bármely
totalitárius eszme. Azok alapja ugyanis, még ha szélsőségesen korrumpált
formában is, de a közösség: a nácizmusé a faj közössége, a bolsevizmusé a munka
közössége [7].
A társadalom egésze így akkor is megmarad (még akár fejlődhet is), ha a hatalomgyakorlás
végletekké torzul, és az egyén nullává válik az egyenletekben. [8]
A létező liberalizmus társadalmi
egyenleteiben viszont az egyén lassan végtelenné válik, a közösség pedig nullává.
Megszűnik a nagybetűs Ember (Human: férfi és nő), nagybetűs Egyének (Person:nem férfi és nem nő) állnak helyébe, akik között az együttműködést nem a
társadalom történelmi szövedéke alakítja ki és szabályozza, hanem szerződések
és jog. Innen eredeztethető a jogállam mítosza, mely a történelmi hagyományokon
alapuló közmegegyezéseket lenne hivatott helyettesíteni – állam-lényegéből következően
erőszakos úton. Nem csoda, hogy embertelenül működik.
Csakhogy ezek a szerződések csupán
akkor érvényesek, ha a szerződő Egyének nem biológiai és közösségi lények,
hanem valamiféle elvont, szellemi emberiség egyedei, akiknek közösségi
szükségletei egyáltalán nincsenek [10]. Nem etológiailag, hanem valamiféle absztrakt,
az élethez – Élethez – érezhetően semmiféle kötelékkel nem fűzhető [11,12]
etika által értelmezhető lények.
Ami nagyon szépen, korszerűen
hangzik.
A létező liberalizmus végterméke,
így elméletben, a Homo moralis, az Erkölcsös ember. A kérdés ezután csupán
az, hogy ennek az Erkölcsös embernek
erkölcsi kereteit ki vagy mi, és mennyiben szabja meg. Az Erkölcsös ember
ugyanis a létező liberalizmus szabályai szerint nem élhet a régi, elavult
erkölcsi rendszerek (vallásos vagy ideológiai etikák) szabályelemeivel.
Nyilvánvaló, hogy az etikai
rendszert a gazdasági alap, jelen esetben a tőkés termelési mód határozza meg –
saját szükségleteinek megfelelően. A tőke alapvető szükséglete az értéktöbblet
teremtő munka, a munkát végző munkaerő, és a munkaerőt kifejtő munkás. Az
etikai rendszer így egyértelműen a munkás mind teljesebb és mind jövedelmezőbb
kizsákmányolását szolgálja [21]. Történelmileg nagyon szépen végigkövethető a
tőke (a munkások számára kötelező érvényű) etikai rendszereinek átalakulása a
protestáns etikától a klasszikus liberalizmuson keresztül a létező
liberalizmusig.
Ahogyan az eddigi gyakorlat mutatja,
a létező liberalizmus erkölcsi rendszere nagyon kevés parancsolaton alapul. Mivel
a létező liberális gondolati rendszerben a parancsolat fogalma nem értelmezhető,
sőt üldözendő gonosz, a parancsolatokat illene inkább axiómáknak nevezni, ha a létező
liberális gyakorlat nem azt mutatná, hogy valójában – vallási alapszabállyal minden tekintetben egyenértékű – dogmák.
A létező liberális etikában
minden ember i.) egyedi,
megismételhetetlen, ii.) szabad akarattal
rendelkező, iii.) tudatos lény,
aki iv.) teljes mértékben képes belátni
döntései következményeit.
Ezek a dogmák természetesen
azonosak a korábbi etikai rendszerek elemeivel [14]. A tőke céljait kiszolgáló trükk
csak annyi, hogy a korábbi alapokból elhagyják az elsőt és legfontosabbat, a
közösségi létezés szabályát, majd így feleslegesnek állítják be az utolsót: ha
ugyanis a létező liberálisok etikai dogmarendszerének első négy tagja
érvényesül, a felelősség egyenesen felesleges, hiszen minden döntés tökéletesen
átgondolt. A felelősség tehát, mely a korábbi rendszerek első öt eleméből
következik, a létező liberális számára nehezen vagy sehogyan sem értelmezhető [16], ráadásul
a legnagyobb szentségtörés, hiszen megkérdőjelezi a négy dogma univerzális
érvényességét és érvényesítését.
Ez még mindig nagyon szépen
hangzik.
Kérlek, azonban, mutass nekem
ezen a bolygón egyetlen ilyen emberi lényt! [18] Nem csupán azért nincs, mert a
meghatározás csonka, és az élő ember, de bizonyos tekintetben még az állat is, több
ennél [14],
hanem azért is, mert amint ennek a csonka rendszernek egyetlen eleme is meggyengül
az Egyénben, az egész inadekváttá, kontraproduktívvá, ön- és közveszélyessé
válik.
A meggyengülés természetesen
eufemizmus, hiszen a közösségi alap elvetésével a csonka rendszer elemei még
önmagukban sem túlságosan erősek, létezésük csupán illúzió.
Kezdve azzal, hogy az emberek
döntő többsége nehogy nem egyedi, de még egyéniségnek sem mondható, sőt a döntő
többség egyenesen rühellé, ha kirí a
tömegből [19].
Elég, ha az ember szemügyre vesz bármely tetszőleges embercsoportot, azonnal
tapasztalja az egyéniség önkéntes beolvadásnak különféle fokozatait és módjait.
A divatkövetés, mint az egyediség önkéntes feladása, napjainkra egészen
szélsőséges formákat és méreteket öltött (vö. a behinek térd kockái), miközben a
divatmajmok éppen ettől érzik magukat egyéniségnek. A létező liberalizmus
kiváló partner [21]
ebben, számolatlanul kínálja a hamis egyediséget és talmi egyéniségeket a
tömegeknek. Soha a történelemben annyi művészi és tudományos önmegvalósítás,
zseniálisnak kikiáltott középszerű teljesítmény, egyéniségnek hazudott
átlagember nem állt elő, mint az utóbbi hatvan évben (vö. „futbalistaegyéniség”
illetve általában véve „él”sportoló, celebritás, szélsőséges esetben Majka,
Dopeman és Győzike mint egyéniség).
A szabad akarat vágyálomszerűsége
még nyilvánvalóbb. Nem létező valóság, legfeljebb kitűzött cél lehet a létező
liberalizmus számára, mivel az emberei lények egyelőre természetes biológiai
úton jönnek létre, és születésük után azonnal a társadalom keretei közé
kerülnek. Ezek a keretek szigorúan meghatározzák az ember akaratának határait. Gyönyörű
ellentmondás, hogy ez a társadalmi keret történetesen
a kapitalizmus, melynek aztán végképpen semmi szüksége nincs a szabad akaratra,
hiszen valódi szabad akarattal rendelkező Egyének fölött a tőkés irányítása
(bármely irányítás) kétségessé válik. De a tőkerendszer virtuális valóságában a
létező liberalizmus, mint a tőkés termelési mód kulcs ideológiája a felszínen
teljes erővel hazudja a szabad akarat létezését, és tökéletesen pótolja [20] puszta
ígéretével és tettetésével. Nagyon elszántnak kell lennie annak, aki ezeket a
kereteket átlépi [22].
A tudatosság és belátás az
emberiség történetét ismerve olyan tulajdonságok, melyek teljesítésének eddig
még a közelében sem jártunk. Lehetséges, hogy valamikor, évszázadok múlva
tömegével léteznek majd tökéletesen tudatos és belátó emberi lények a Földön (vö:
tejjel és mézzel, avagy a nem létező vulkániak megtanítanak arra, hogyan is
kell ilyennek lenni), jelenleg az emberi tudatosság igen alacsony színvonalon toporog,
és semmi jelét nem adjuk, hogy emelkedne. Sőt! [23] A következmények belátásában
pedig még gyöngébben teljesítünk [24], bár a kapitalista termelési módban, ahol a
profitmaximalizálás elhomályosít mindenféle belátást, ezen nem csodálkozhatunk.
Régebben jobban ment ez nekünk, így valószínűleg, ha megszabadulunk a tőkétől,
újra belátóbbak leszünk majd.
Jegyzetek:
[1] Nem tisztázott még, mi is lenne a
jó elnevezése a kommunizmus totalitárius korcsának.
[2] Sajnos erre megint vissza kell
térni, egyszerűen muszáj: mert sok jó ember nagy tévedésben (átverésben, vö.
szar és palánk) van. A nyugati gondolkodás megkülönböztet libertárius és
liberális világnézetet, történelmi okokból azonban Alsó Merániában (vö.
hazugságok hálója és hamisított
tudat) ez a kettő összemosódott a „liberális” fogalomban, aminek okán temérdek
jó ember mondja magát liberálisnak, holott ők gondolkodásukat tekintve
libertáriusok, legalábbis klasszikus liberálisok, nem a „tudjuk, merjük, zsebre
tesszük” létező liberális szlogen végrehajtói. Egyszer már eljátszottam azzal,
hogy páratlanul gazdag nyelvünk jelentésrétegekben is megkülönbözteti a kettőt,
ha van rá igény. A libertárius szabadságelvű, a liberális szabadelvű. A
„szabadság elve” és az „elvek szabadsága” nem
egyenértékű és felcserélhető birtokos szerkezetek. Különösen akkor nem, ha,
mint a létező liberalizmusban az elvek szabadsága konvertálhatóságukat,
eladhatóságukat és megvehetőségüket – piacukat jelenti (vö. a munkaerő
szabadsága).
[3] A kapitalizmusból az erkölcs
akkor tűnik el, amikor a szervezetek mérete meghaladja a tulajdonos által felelősséggel kezelhető/átlátható
szintet, aki ezért kénytelen az addig általa ellenőrzött vezénylőstruktúrát
bürokratikussá, és önmagától is függetlenné tenni. A legnagyobb baj, hogy
egyúttal a társadalom által is ellenőrizhetetlenné teszi a tőkés módon
működtetett termelőerők vezénylését.
[4] Hiszen szabadok vagyunk. Azt
tehetjük, amit szabad. Könnyedén – megszabadítottak szinte már mindenünktől.
[5] Mindent elmond a létező liberalizmus
szellemi kapacitásáról, eredendően hazug lényegéről és inherens kontraszelektív
mechanizmusairól, hogy egy olyan ostoba barmot, mint Fukuyama, egyáltalán
filozófusnak neveznek. Amikor egy eszme/világkép eléri a permanens hübrisz
állapotát, akkor vége van. A létező liberalizmus Fukuyamával elérte. A toleranciája éppen azért minimális minden mással szemben,
mert ebben az állapotban minden mást önmagánál alacsonyabb rendűnek lát.
[6] Nincs kétségem, a jelenlegi
emberi civilizáció végét is. Nem mintha a Nyugat kultúrája annyira előremutató
lenne, csupán két dolog miatt: i.) ez a kétséges kultúra mára valamennyi másik civilizációt
megfertőzte (vö. Japán), illetve ii.) a nyugati civilizáció összeomlása után keletkező vákuum (katonai,
gazdasági, kulturális) háborút generál, mert nem egyetlen erő akarja betölteni
ezt a vákuumot, ráadásul az összeomlás valószínűleg egybeesik a Globális
Környezeti Összeomlással is, így azzal a várható, egyáltalán nem békés
népvándorlással, mely ebből ered, és melynek Nyugat országai lesznek
célpontjai. Azt a háborút pedig még
biztosan nem kőbaltával vívják. Csak a következőt.
[7] Az átfedések csak árnyalják a
képet, nem cáfolják a felvetést.
[8] Egészen más kérdés, hogy a
közösségek erejét a végletekig torzult hatalmi struktúra mire használja föl. A
nácik és bolsik olyan háborús gépezeteket [9] hoztak létre, melyek a katonai-ipari komplexum
legvégső formáit reprezentálják. A létező liberálisok részéről látszólag ilyen
veszély nem fenyeget. Ők a közösség erejét semmilyen módon sem akarják
kihasználni – hiszen tagadják a közösséget. A háborútól is irtóznak, hiszen az
az egyén végét jelenti. Személyében a létező liberális mélyen pacifista. A
létező liberalizmus hírhedt toleranciáját ismerve, egy
kiváló oximoronnal azt mondom inkább: a létező liberális militáns pacifista (vö. békeharc). De ez csak vicc. Mindent elmond
a létező liberalizmus velejéig hazug lényegéről, hogy a legliberálisabb állam,
az Egyesült Államok, a világ második legerősebb hadseregét tarja fenn és veti
be rendszeresen tökéletesen átlátszó ürügyekkel a politikai rendszer aktuális
pénzügyi támogatóinak kénye-kedve szerint, de a kapitalizmus logikáját ismerve
és követve, hamar kiderül, hogy az ellentmondás csak látszólagos [9].
[9] A legnagyobb baj ezekkel a
gépezetekkel, hogy feltételeznek, és ki is építenek egy hadsereget is, a magasabb
rangú katonák pedig, ha vannak, előbb-utóbb háborút akarnak. A katonai-ipari
komplexum (KIK) logikája önmagában nem vezet szükségszerűen háborúhoz, a
hatalmas költséggel kifejlesztetett és előállított fegyvereket nem okvetlenül
szükséges kipróbálni élesben, nem szükséges háborúban ellövöldözni, hogy
cseréjük mindenképpen szükséges legyen. A természetes és/vagy tervezett avulás
ugyanúgy eléri ugyanannak a pazarló, és társadalmilag ellenőriz(het)etetlen
termelésnek a fenntartását, sőt, fokozását. A háború csak bónusz a katonáknak,
akik nélkül látszólag az egész KIK nem létezhetne, hiszen az ellenséges
hadsereg és KIK léte által kiváltott fenyegetés az indoka a saját KIK és
hadsereg fejlesztésének. Az Egyesült Államok, mint a létező liberalizmus
legfejlettebb fokára eljutott ország, megtalálta a megoldást. Az ember nélküli,
automaták által vívott háborút, ahol az ellenség fenyegetése ugyanúgy fennáll,
de hadseregek nemigen léteznek. A KIK szempontjából is ez a leggyümölcsözőbb,
mert a robothadsereg a legdrágább és a leggyorsabban avul, hiszen mindig a
csúcstechnológiát igényli. Mellesleg nagyon rossz hír mindez a civileknek,
[10] A létező liberalizmus úgy tesz,
mintha a közösségi szükségletek sohasem is léteztek volna, sőt, mintha az ember
nem is biológia lény lenne. A létező liberalizmus számtalan önelellentmondása
közül az egyik, hogy a létező liberális, aki elfogadja és üdvözli Darwin
evolúcióját (mint vallás vagy egyházellenes furkósbotot), annak következményeit
már nem akarja. Olyannyira nem, hogy szinte az általa annyira megvetett és
lenézett vallásig ténfereg vissza, és hittételszerűen tételezi az ember valamiféle
absztrakt létét (vö. szélsőséges/militáns feminizmus, [11]), a másféle nagybetűs Embert, az
Egyént. Aki mást mond, a legenyhébb esetben is szükségszerűen minimum maradinak
kiáltatik ki (vö. tolerancia).
[11] A genderizmus egyszerűen
eltagadja a nemek közötti biológiai különbségeket, és férfi illetve nő
létezését a kultúra következményének nyilvánítja. Azon kívül, hogy ez mekkora
szemenszedett hülyeség, a közösségre – tágabban az emberiségre – irányuló
fenyegetése szinte kifejezhetetlen, hiszen az emberi faj ezidáig egyetlen ismert
fennmaradási módjának, a férfi-nő kapcsolatnak aláásását célozza. A férfi-nő
kapcsolat egyben az utolsó, a létező liberalizmus által mostanáig még többé-kevésbé
érintetlenül hagyott közösségi kötelék. Lásd a példákat a közveszélyes ostobaság mélységeiről:
Nyelvi nemtelenítés Svédországban
Nyelvi nemtelenítés Svédországban
[12] Ezzel látszólag ellentmondásban
áll, hogy a zöld mozgalmak Nyugaton [13] mindenfelé a létező liberalizmusból nőttek ki
(vö. a hipertoleráns Daniel Cohn-Bendit politikai karrierjével). Erre csak azt mondhatja az ember, hogy olyanok is (vő.
betagozódás a politikai establishmentbe a szocdemek mintájára, csak sokkal
gyorsabban és fájdalommentesen). Ezen kívül éppen a liberális, szélsőségesen
piacpárti kapitalizmus az, ami a társadalmi kontrol lerázásával a legtöbbet
tette és teszi az ökoszféra pusztulásáért. Jellemző, hogy a legfejlettebb
liberális ország, az Egyesült Államok milyen késve, vonakodva, vagy egyáltalán
sehogy sem csatlakozik a nemzetközi környezetvédelmi egyezményekhez.
[13] Opera buffo. Ha valaki még
emlékszik, Alsó Meránia a kilencvenes években produkált egy hamisítatlan
ökonáci pártot valami Szabó Albert, azóta Izraelbe kivándorolt személy
vezetésével.
[14] Nézd csak ezt! Minden ember i.) társadalomban élő és társadalmat
alkotó, ii.) egyedi,
megismételhetetlen, iii.) szabad
akarattal rendelkező, iv.) tudatos lény, aki v.) teljes mértékben képes belátni döntései következményeit és vi.) vállalni értük a felelősséget. A
„hagyományos” erkölcsi rendszerek ki nem mondott alapja, de létezésük egyetlen
logikus és legitimáló indoka, hogy az ember közösségi, a közösségnek alávetett,
és viszonosan, a közösséget formáló – társadalmi – lény. Ezek a rendszerek sem
tagadják az egyediséget/egyéniséget, de az csakis a közösség tükrében
érvényesülhet, annak ellenében nem – éppen erre szolgáltak az erkölcsi
szabályok. Hasonló a viszonyuk a felsoroltak többi elemével is, a szabad
akarat, a tudatosság, a döntések csakis a közösségen belül, azon keresztül
érvényesülnek. Ezek a rendszerek éppen a közösség révén adnak biztonságot: ha
valamely elem hibázik, a közösség kipótolja, ahogyan a középkor legsötétebb
időiben a keresztény hívő bátran kipótolhatta tudatlanságát és az ebből fakadó
döntésképtelenségét/felelősség nélküliségét az egyházi erkölcstanba
kapaszkodással. Éppen a közösségi az alapon lép be a definíció hatodik eleme, a
felelősség vállalása [15].
[15] Például a dzsihádon lévő
igazhitű tetteiért a teljes erkölcsi felelősséget a moszlim közösség viseli. A
felelősség ilyen vékonyra szétterítése (vö. aranyfüst) természetesen rettenetes
visszaélésekre adhat, adott és ad alkalmat. Társadalmon kívül a felelősség
fogalmilag értelmezhetetlen. A döntéseiért csak önmagáért, önmagának felelős
Egyén felelőssége csupán evolúciósan értelmezhető: túléli a döntés
következményeit vagy nem. Döntései rajta kívül eső következményei számára
értelmezhetetlenek, nem létezők – felelőtlen abban az értelemben, hogy nincs felelőssége.
[16] Semmi sincs definiálva. A semmi sem. Így mindent lehet, akár semmit
is (vö. nihil [17]).
Ebben áll a nagy titok, a „szabadság”. Definíció nélkül nincs szabály, szabály
nélkül mindent szabad. Definíciók híján a felelősség is behatárolhatatlan,
elkenhető, így a számonkérés kvázi lehetetlen.
[17] Dosztojevszkij: Ördögök.
[18] OK. Általában a magyar sci-fi
írók. Who else could be?
[19] Természetesen, hogy itt sem
maradjunk belső ellentmondás nélkül, az egyéniségüket feladók egyrészt
istenként tisztelnek minden egyéniséget vagy annak látszatát [20], aki
fölébük emelkedik (vö. különféle vezérkultuszok és celebimádat), másrészt
eltipornak minden egyediséget, melyet egyenrangúnak vagy maguktól gyöngébbnek
ítélnek (vö. piros festékpötty egy kiscsibén).
[20] Amiképpen a létező liberalizmus
szabadság helyett szabadosságot nyújt, szabad akarat helyett készen kínált
szegényes alternatívák közötti választást ajánl, igazság helyett jogot szolgáltat,
tudás helyett információt ad, öröm helyett mámort kínál, akképpen állítja az
egyéniség helyébe is a felszínes egyénieskedést (vö. önzés).
[21] A tőkének nem érdeke, hogy a
profit termelése egyéniségeknek legyen kiszolgáltatva, mivel az egyéniségek nem
szolgálnak másokat, csak önmagukat – ezért egyéniségek. A tőke számára az
ideális munkás a hymenopterák fészkeinek dolgozója, a nemtelen királynő-klón.
[22] Faludy György, akit minden
tekintetben mesteremnek tartok, ilyesféle figura volt (és lesz). Nagyon nehezen
is megy be- és/vagy visszakanonizálása a magyar irodalomba, ha már egyszer a
bolsik olyan sikeresen megszabadultak tőle.
[23] A fejlett tőkés országok
középiskolás diákjainak egyre romló teljesítménye a nemzetközi tanulmányi
felmérésekben, a tömegek kulturális igényeinek exponenciális fogyatkozása (vö. Győzike
só, Éjjel nappal Budapest és Fejős
Éva életműve), a tömegtájékoztatás (sajtó) elsekélyesedése, az olvasáskultúravisszaszorulása az audiovizuális kultúrával szemben (vö. ikon analfabetizmus),
irracionális „vallások” és kultuszok térnyerése (vö. scientológia, krisnások,
UFÓ hívők, fényevők és Greenpeace), posztmodern művészet
és tudomány (vö. Sokal affér). A példatár szinte vég nélkül folytatható.
[24] A Globális Környezeti
Átrendeződés már érezhető folyamatainak és következményeinek oly látványos
semmibe vétele, sőt eltagadása a fejlett tőkés országok részéről, a spekulatív tőke
(vö. legális szerencsejáték – csalással) és a belőle következő
virtuális pénztenger felszámolását célzó törekvések szó szerinti elhalasztása, a termelőkapacitások mindenoldalú kitelepítése a fejlett országokból
pillanatnyi profitérdekekből. A példatár szinte vég nélkül folytatható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése