A liberalizmus kék színe 1. árnyalat

Valamikor grafikus voltam, karikatúrista, képzőművészcsaládba nősültem – érdekelnek a színek. Valószínűleg még a lovagkorból származik, hogy a politikai hovatartozást az egymással versengő [1] részek (partus) színekkel is igyekeznek kihangsúlyozni.

Hogy a magyar liberálisokhoz miért a kék szín kötődik, arra két közkeletű magyarázat is létezik.

Az egyik, hogy mindegy melyik alapszín, csak a magyar trikolór színei közül ne legyen a liberális pártot jelölő szín. Ez inadekvát magyarázat. A szadesz első logója nemzetiszín volt: piros, fehér és zöld repülő madár.

A másik magyarázat szerint egy bizonyos ország zászlajának domináns színe adja a liberálisok kék színét. Görögországot még érteném, elvégre a demokrácia őshazája, de a finnek hogy kerülnek ebbe a kontextusba?

„Véletlenül? Véletlenül?”

A kézenfekvő magyarázat szerintem az amerikai váltópártok színkódja. A liberálisok (Demokrata Párt) hagyományosan kék színnel operálnak, a nyugatmajmoló/imádó hazai liberálisok csupán ezt vették át.

Aztán tovább árnyalták kicsit.

Az első árnyalat sötétkék. A legsötétebb kék. A toleranciáé.

Elvégre a liberalizmus itt kezdődik. Tolerálni mások létezését, véleményét, szokásait. Árulkodó szó a tolerancia, nem azt jelenti, hogy elfogadod a másikat – csak tolerálod, elviseled. A kérdés, hogy meddig terjed a tolerancia.

Kamasz voltam még, amikor az első angol-amerikai grafitti/szlogen gyűjtemény megjelent Magyarországon. Abban állt ez a gyönyörűség:

„Szavazz a liberálisokra, különben lelőjük a kutyádat!”

Jót röhögtem. Nem is tudtam, min.

Nem szokásom nyilvánvalóságokat magyarázni, de most kell: a mondat humora abban áll, hogy oximoron. A liberálisoktól távol áll az erőszakkal való fenyegetés – elvileg.

Elvileg…

Valamikor régen bizonyosan így volt valóságosan is.

Akkor, amikor mindnyájunk Kis Mókusa, valami ilyesfélét mondhatott volna, de állítólag mégse mondta, csak a szájába adták, mindegy:

„Egyetlen szavával sem értek egyet, de az életemet adom érte, hogy joga legyen kimondani őket.”

Ezt, ha mondotta, jó régen mondotta volt. Kétszázötven éve. Jó sok idő. Elegendő a feledésre, sőt az átértelmezésre…

Manapság Voltaire-ből legfenebb csak ádáz antiklerikalizmusa maradt, mely a létező liberalizmusnak is kedvelt vadászterülete (lásd később).

Ma, a létező liberalizmus korában, a grafitti-mondat egyáltalán nem oximoron – tragikusan beigazolódott nálunk is az utóbbi évtizedekben.

Annak idején, amikor Alsó Merániában egyesek még csak álmodoztak az eljöveteléről, nekünk, leendő áldozatainak fogalmunk sem volt arról, amit az angol falfirkász ebbe a maximába öntött, miután már jó ideje saját bőrén tapasztalta, hogy ugyanis esetleg tényleg lelövik…

A kutyáját…[2]

Hajlamosak rá.

De legalábbis lemaradizzák, lehülyézik, lenácizzák, aki nem ért egyet a liberális (értsd szabad- és nem szabadságelvű [4]) nézetekkel.

Szigorúbb körülmények között – értsd, ha valaki keresztezi is érdekeiket – minimum ellehetetlenítenek legalább szakmailag, ha ez nem elég, magánéletedben is. A kutyádat esetleg még békén is hagyják, na…

Nem olyan rossz emberek ők.

Voltaire létező liberális olvasatban így hangzik:

„Egyetlen szavaddal sem értek egyet, és mindent megteszek, hogy ne mondhasd ki őket! Ha mégis kimondod, kiforgatom, nevetségessé teszem, megbélyegzem, és ellehetetlenítem őket és téged, kimondójukat!"

Hogy miért is pont most írom mindezeket?

Számos oka van. Régi sebek, új méltánytalanságok, személyesek, országosak.

Elegem lett, hogy egy írókollégát parafrazeáljak. Komolyan.

Mellesleg éppen ez a blogbejegyzés, illetve inkább a bejegyzés kiváltotta flém (elvégre az én szigorúan nem liberális álláspontom szerint mindenki azt ír a blogjába, amit akar [5] (hiszen Magyarországon – mint tudjuk – nincs sajtószabadság)), mint kórtünet (visszatérek még erre), cseppent az utolsók közé a keserű pohárba, amelynek tartalma végül idecsordult.

Csurran-cseppen, ugyebár [6]. De a létező liberális politikai és gazdasági korrupció külön bejegyzést érdemel.

A legutolsó csepp aztán pénteken csurrant: valamilyen szokásos alsó-merániai perverzitásból eredően [6] az általam nagyon nem szeretett Bayer Zsoltiba akadtam távkapcsolózás közben, amikor éppen arról beszélt, hogy a liberális irodalmi-újságírói szcéna kedvence volt ő a rendszerváltás környékén, versengett a cikkeiért az ÉS, a 168 óra, meg a Magyar Narancs etc. (ez így volt, akkor még én is lelkes olvasója voltam e liberális szócsöveknek (vö. szennycsatorna), bár Zsoltinak már akkor sem), egészen addig, amíg egyszer, egyetlen egyszer szóvá nem tett valamit a sajtó nyilvánosságában a liberalizmus éppen viselt dolgai közül. Attól kezdve hirtelen tehetségtelen lett, szakmai nulla és hulla.

Mennyire otthonos is ez a történet!

Személyes ismerősem között több másik kísértetiesen hasonló forgatókönyv szerint zajló, de teljesen különböző szakmákra (tudomány, képzőművészet, irodalom) érvényes esetet is van szerencsétlenségem ismerni. Az áldozatok azután csak viharos szakmai ellenszélben, lelassulva, visszanyomva vagy egyáltalán nem voltak képesek érvényesülni hivatásukban, mesterségükben, tehetségükben. Nem tehetségtelen, vagy közepes tehetségű emberekről beszélek. A tudósok közül ketten is tudományáguk hazai megalapozói, nemzetközileg elismert személyek, a képzőművésznek a világ múzeumaiban állnak művei – itthon nem.

Nem tudták, hogy bizony könnyedén lelőhetik a kutyájukat…

Minden tehetségük és intellektuális nagyságuk ellenére naivak voltak. Csúnyán átverték őket, hagyták magukat átverni a jól hangzó, logikailag cáfolhatatlan lózungok által… Azután később már önmagukat csapták be: szerencsétlenségükre be- és komolyan vették a dumát. Nem kárhoztathatók ezért.

Mert a létező liberalizmus, hasonlóan, mint annyit kárhoztatott totalitárius ellendarabjai, a legmélyebb absztrakt ösztönök egyikével operál. Nemcsak könnyű, de jól is esik bedőlni neki – agyalapból! Hiszen ha liberális vagy, a legfejlettebb, legemberibb világnézet a tiéd. Hiszen, ha ezt vallod, akkor felsőbb rendű és bölcs vagy. Hiszen a te világnézeted nem állít korlátokat az emberek elé, mint az összes többi, sőt igyekszik lebontani valamennyi korlátot, külsőt és belsőt egyaránt. Egy liberális mellett mindenki kissé alacsonyabb rendűnek érezheti magát. Egy liberális tudja a tutit. Szabad ember. Neki mindent szabad.

Neki igen.

A létező liberalizmusban a szabadság kufárjainak szabadságán kívül valójában sem egyéni, sem kollektív szabadság nem létezik. Csak elvileg. Csak deklarációk szintjén. Csak a szabadság kétes szavatosságú helyettesítő termékeiben, mint az esélyegyenlőség, tolerancia és társaik.

Most tanuljuk ezt, a legkeserűbb módon, a saját bőrünkön. Egyénileg és országosan is.

Az utóbbi évben emiatt zubogott (nem csepegett) a keserű epe abba a bizonyos pohárba.

A tolerancia ugyanis mindig addig tart, amíg a tolerált igazán nem sérti a toleráló érdekeit.

Azután jön a fog fehérjének kimutatása. Kiderül, hogy a tolerancia csak máz. Nem is túl vastag.

Amikor minden demokratikus szabályt betartva nem a létező liberális oldal és csicskahada [7] nyerte a parlamenti választásokat, ráadásul évtizedek óta szokatlanul nagy arányban, megindult az ellehetetlenítés.

Az ebállat lelövése.

Megértem, bár el nem fogadom: amikor valakit nyolc év szabad rablás után [8] elvernek a húsosfazék mellől, az fáj neki. Az tolerálhatatlan.

Update 2013.12.31.:

Politikai váltógazdálkodás a közbeszerzéseknél
Az ábra narancssárga vonala a 2009-ben legnagyobb összegeket nyerő – a közbeszerzéseknek összesen 25-30 százalékát lefedő – 30 cég piaci részesedésének változását mutatja, míg a zöld a 2011-ben legnagyobbnak 30 cég piaci részesedésének változását

Persze nem arról van szó, hogy éhezni fog a létező liberális [9]. De esetleg azután tenni is kell valamicskét a betevőért, nem csak hazudni, csalni, másokat eltiporni, hasonszőrűt kifényezni. Nem sokat kell tenni, persze, de kell! Kisujjat megmozdítani, telefont felemelni. Ez mégiscsak szokatlan. Fáj.

Megértem a fájdalmat, de nem fogadom a belőle fakadó stresszreakciókat.

Különösen nem, ha ezt a piti és nyilvánvalóan zsebbevágó fájdalmat a szabadság eszméjének szataniolpapírjába becsomagolva bedobják a nemzetközi porondra – ez nálam kimeríti a hazaárulás fogalmát. [10]

Mert a létező liberalizmus nem magyar jelenség, megfertőzte az egész nyugati civilizációt, minden országban a megfelelő helyen ott ülnek azok, akik tudják, mit kell tenni, milyen gombot kell megnyomni, milyen zsinórokat megrángatni, hová kell ütni, marni, beépülni, szétzülleszteni a „szabadság” nevében, ha csipás kis szemek kinyílnak, ha a valódi szabadság kis körei növekedni kezdenek.

Félre ne érts, Alsó Merániában nem ez történt, a szabadság nettó összege most is zérushoz közelít, mindössze a szabadság liberális vámszedőit felváltották a szabadság nemliberális vámszedői (vö. forradalom), de a világban másutt mocorognak azok a kis körök, amelyek nálunk teljesen ismeretlenek.

Nálunk az ilyesmi a fogalmi zűrzavar és kisajátítás okán erősen fertőzött a létező liberalizmussal – mondhatni kontrollált. Belülről.

Ami pedig lerázta a kontrollt, jobb híján nagyjából a szélsőjobb karjába szaladt – de ez megint egy más történet.

Ott tartunk, hogy a hazai uszításra a létező nemzetközi liberalizmus is alaposan kimutatta a foga fehérjét, és bizonyította toleranciaszintje hihetetlen magasságát (vö. holt tenger színe). Európa korrupt, vízfejű bürokráciájától kezdve az afgánhullahugyozós amerikai adminisztrációig mindenki a demokráciáról és a szabadságról oktat ki minket, miközben sorra derülnek ki saját hazugságaik.

Mennyire örülhettek, amikor rájöttek, hogy honi lakájaiknak (vö. libéria) hála az Unió valamennyi impotenciáját, korrupcióját, hazugságát, csődjét a mi nyakunkba varrhatják!

Az osztrákok már pampognak, hogy miattunk minősítették le őket. Persze! Trianon is miattunk volt… Elvisszük mi a balhét! Kösz!

Miközben azt sem tudják, miről beszélnek, mert egyetlen magyar információforrás létezik számukra: a hazai létező liberalizmus sokszor leszerepelt prominensei.

Érdekes, hogy a brüsszeli és washingtoni urak és hölgyek fejében soha meg nem fordult, hogy valamit dicső hazai szövetségeseik nagyon elkúrhattak, ha egyszer a választók a legteljesebb demokrácia mellett ilyen arányban küldték el őket a pokolba, és valahogyan a magyar gazdaság is totális csődben van nyolc év dicsőséges kormányzásuk után. A létező liberális sohasem hibázhat. Nem tud ő. Csak a körülmények, ugye, meg a rohadt ellenzék. Az sem érdekel senkit, sem itthon, sem külföldön, hogy a 2010. előtti nyolc év törvényeit ugyanúgy konszenzus nélkül hozták (a nyolcból háromban választói felhatalmazás nélkül!!!!), mint az utóbbi egyét. Mit is akadályoz(hat)ott az ellenzék? [11]

Most legalább kiderült, mit ér a liberális nyugat toleranciája és mit egy ország szuverenitása (vö. lyukas kétfilléres).

Nemigen volt még rá példa, hogy az Egyesült Államok nyíltan, levélben azt kérje (minő eufemizmus!) egy elvileg független állam kormányától, hogy ugyan számoljon már be a fővárosában terpeszkedő nagykövetének (vö. helytartó [12]) a döntéseiről. Nyíltan még Moszkva sem kért ilyet. Soha. [13]

Olyan francia köztársasági elnök sem igen született eddig (pedig még Mitterrand-juk is volt a szerencsétleneknek, szintén Ferenc, szintén áruló szocdem lakáj [7]), aki levélben kérte egy idegen ország kormányát, hogy ne ebrudalja ki az élősködő francia transznacionális cégeket. [15]

És ez még nem a vége…

Bizony nagyon sötét ez az árnyalat.

Szavazz a liberálisokra, különben…!

Folyt. köv.

Jegyzetek:

[1] Jobban mondva a nagyhangú egymásra üvöltés álcája alatt együtt mutyizó. Vonnegut azt írja valahol, hogy az Egyesült Államokban két nagy párt van: a győztesek és a lúzerek pártja. A győztesek pártjának tagjai a két nagy párt (Demokraták és Republikánusok) vezetői, a lúzerek pártját a két nagy párt egyszerű tagjai alkotják.

[2] Mint már régen kiderült, nemcsak a kutyádat, téged is lelőnek, de most újdonság, hogy utána le is hugyozzák [3] a tetemedet. Ma, amikor az Egyesült Államoknak már harmadik éve liberális elnöke és törvényhozása van, nem egy írni-olvasni alig tudó, exalkolista, bigott moron handabandázik a Fehér Házban. Az amerikai hadsereg főparancsnoka, az Egyesült Államok elnöke liberális. Ez egyszerű tény.

[3] Magánvélemény, hogy ezt az aktust nem kellene oly nagyon szigorúan venni. Az afgán hegyek között folytatott modern háború nem igazán támogatja, hogy a helyszínen hadviselők (értsd nem az odahaza, titkárnőjük/titkáruk/adjutánsuk seggét simogató a politikai döntéshozók és stratégák – ők másképpen vesztik el) megőrizzék emberségüket. Hullagyalázásban a másik fél sem marad le, hiába sápítozik most keresztény meg moszlim erkölcsről. Erről a szovjetek tudnának igazán mesélni. Igaz, az afgán hadurak, milíciáik, meg a tálibok sohasem hazudták magukat szabadságelvűnek. Még szabadelvűnek sem. Legfeljebb függetlenségi háborút vívnak, de nem szabadságharcot… Afganisztánt ugyanis Nagy Sándortól kezdve senkinek sem sikerült sohasem leigázni. Arra alkalmatlan a terep. Persze egészen létező liberális megoldása lenne (vö. esélyegyenlőség) a problémának, ha előtte masszív bombázással egyetlen, aránylag egyenletes felszínű fennsíkká tennék.

[4] Régi vesszőparipám nékem a magyar nyelv gazdag kifejezőkészsége, árnyalatainak pontossága, amellyel elterjedtebben kellene élni a hétköznapokban is. Jelen esetben: a szabadságelvű, amit a liberális valójában jelent, egyáltalán nem szabadelvű. Az utóbbi az elvek szabadságát jelenti, szó szerint – vagyis váltogatásuk, (vö. kapcarongy, gatya, bugyogó, ümög), esetleg áruba bocsáthatóságuk szabadságát is (vö. szabad a vásár [6]).

[5] Feltéve, ha internetes naplójának nem tulajdonít (vindikál) olyan jelentéseket és jelentőségeket, melyek nem érvényesek rá.

[6] A korrupció és perverzitás, mindkettő a konkrét és a tágabb – megrontott, illetve fonák, helytelen – értelemben, valahogy Mohács óta ennek az országnak inherens része. Országimázsunk alapja.

[7] Marx és Engels cirka százötven évvel ezelőtt megjósolta a szociáldemokrácia árulását. Attól kezdve, hogy egy antikapitalista mozgalom elfogadja a kapitalizmus játékszabályait, vagyis belép a polgári/képviseleti demokrácia hatókörébe, a rendszer inherens, fenntartó részévé válik. Ezért nem volt semmi csodálatos, a szocik és a szadesz 1994-es összeborulásában. Összeért, ami összetartozott.

[8] Nem győzöm újra és újra felhozni azt a költségvetési adatokból kiszámítható bájos kis tényt, hogy a Gy. F. elkövető által jegyzett kormányok (vö. dilettáns tolvajbanda és eufemisztikusan „szakértők”) privatizációs bevétele nyolcszorosa az összes addigi kormányénak. A végeredmény, államadósság formájában mindannyiunk előtt ismert. Hol is van a pénzecske? Nem az a baj, hogy ellopták. Eh! Több is veszett…! De, hogy működő tőke formájában nincs jelen az országban, az bűn.

[9] Megengedem, előfordulhat, hogy téliszalámira éhezik…

[10] Az új alkotmányból is hiányzik ez a fogalom, csakúgy, mint az előzőből. Azelőtt pedig legalább létezett dolgozó népünk haragja és megvetése… Nem árulkodó, hogy az előző tákolmány 1989-es összebuherálói (többnyire a későbbi létező liberálisok) mennyire igyekeztek azon, hogy a nemzet egésze ellen elkövetett bűnök még csak ne is deklarálódjanak?

[11] Az M6 alagútjainak vagy a balatoni völgyhídnak a megépítését? Az elhibázott egészségügyi privatizációt, igaz, megakadályozta. Ha nem, ma már annyi működő kórház sem lenne, mint amennyi van (vö. Hospinvest).

[12] Jól emlékszem még milyen megalázó aktus volt a vízumkérelem. Mindenek ellenére imádom Amerikát (God bless, etc…), de azokat az alkalmakat nem felejtem el nekik.

[13] Az más kérdés, hogy a mostani létező liberálisok nagyszülei egymást letaposva igyekeztek teljesíteni Moszkva el sem hangzott kérdéseit. [14] Csakúgy, mint most a Moszkva helyébe lépett új központokét. Akkor inkább Moszkva. Az oroszoknak legalább van lelkük, isznak és nem tagadják le a vodkát, csak megpróbálják észterezni…

[14] A Szovjetunióban pl. nem létezett a Sztálin kantáta („Hős Sztálin, blablabla…”), mi szereztünk magunknak…

[15] A pimasz Suezt Párizs önkormányzata is kivágta a zsíros vízbizniszből, és saját kezelésbe vette vízműveit. Demszky, a létező liberalizmus ikonikus alakja, 1997-ben oly üzletet talált kötni a Suezzel, amiért önmagban hosszan tartó hűsölésre csuknák az egész bagázst minden magára valamit is adó jogállamban. 16,5 MD Ft-ért 2022-ig Budapesti csapjainak minden fillér haszna és teljes felügyelete a Suezé 25 %-nyi tulajdonrészért cserébe. Eddig 35 MD Ft-ot vitt haza Franciaországba. 2022-ben Budapest 16,5 MD Ft-ért kötelezően visszavásárolja a vízközműveket. Tehát huszonöt év minden haszna a franciáké, amiért a végén gyakorlatilag semmit sem fizetnek. Nice.